2015. szeptember 9., szerda

18. rész - Váratlan hívás

Sziasztok! Köszönöm a feliratkozókat és az oldalmegjelenítéseket. :) Hagyjatok magatok után kommentet.

Miután megettük (vagy inkább ők kiköpték, én pedig kidobtam) a "finom" reggelit, elindultunk Rachel-lel. Most ő vitte a vállas táskát, amibe beleraktam a telefonomat, meg egy kendőt, mikor nem figyelt, meg ő is bele rakta a cuccát. Felkaptuk a napszemüvegjeinket és a cipőnket, és már mentünk is. Ezúttal az autót választottuk a gyaloglás helyett, és sikeresen elkértem aputól. Útközben megálltunk a Starbucks-ban, én kértem egy Mocha Frappuccino-t Unikornis névre, Rachel pedig egy Caramel Frappuccino-t Jegesmedve névre. Persze, aki átadta nekünk a kért italokat, furcsán nézett ránk, de valószínűleg már megszokhatták, ez csak egy kis poén. Így most már az álnév a Starbucks-ban is ki van pipálva a bakancslistáról. Én vezettem, ezúttal be is kötöttem Rachel szemét.
-Ne már, minek ez a kendő? - nyafogott, miközben felkötöttem az autóban.
-Csak akkor vedd le, ha szólok - parancsoltam, majd meghúztam a csomót. -Nem látsz semmit, ugye? - lengettem meg előtte a kezem, mire megcsóválta a fejét, jelezve, hogy semmit nem lát. Beindítottam a motort, és már indulhattunk is. Tudtam is, hova viszem őt, ismerünk egy panelházat, aminek a tetejére fel lehet menni. Szerencsére nem eget verően magas, ezért tökéletes volt a célra. Pár perc múlva oda is értünk, de ez alatt az idő alatt Rachel megette az agysejtjeimet. Komolyan.. annyit kérdezősködött, nem bírtam leállítani. Állandóan megkérdezte, hogy ott-e vagyunk már, mint Szamár a Shrek-ből, de csak akkor válaszoltam, mikor megérkeztünk.
-Oké, itt vagyunk, most egy kicsit halkulj el - forgattam meg a szemeimet, majd kiszálltam a kocsiból, és őt is segítettem kikászálódni. Elgondolkoztam. Lift vagy lépcső? Ha a lépcsőt használjuk, akkor majdnem biztos, hogy el fogunk taknyolni, ő, mert be van kötve a szeme, én, mert ha ő megbotlik, akkor én is. A lift viszont egy kicsit gyanús, és sejthet valamit, de nem tehettem mást. Ha a lépcsőt választottam volna, talán fél órán át kellett volna cipelnem Rachel-t, azt pedig most kihagynám. Kitártam az ajtót, hogy mindketten bemenjünk, majd hívtam a liftet, ami azonnal meg is érkezett.
-Lift? Basszus, hová viszel? - kérdezősködött, de nem szóltam semmit, csak bevezettem a liftbe, és megnyomtam a legfelső gombot. -Ma van a szülinapom? Névnap? Nem emlékszem rá, hogy ma születtem volna. Várj, talán a Starbucks valami időutazós izé volt, és elvitt minket a jövőbe, a szülinapom napjára, ugye? - találgatott, mire csak megforgattam a szemeimet. -Szólalj már meg, egy kicsit kezdek berezelni - nevetett.
-Hülye. Mit tehetnék veled? Maximum megerőszakollak - röhögtem fel hangosan, de ő fapofával (már amennyi látszik az arcából a kendő miatt) álldogált. -Bocs - halkultam el, majd rájöttem, hogy megérkeztünk. Persze, ez nem vitt fel a legtetejére, egy-két lépcsőfokot kellett sétálnunk, de végül is, felértünk. -Leveheted - mosolyogtam szélesen, majd segítettem neki a kendő kicsomózásában. -Tádááám! - kiáltottam, mikor levette. Egyszerre volt meglepett, és úgy éreztem, egyszerre nem kapott levegőt.
-Ez rosszabb, mint a megerőszakolás - szólalt meg lélegzetvisszafojtva.
-Basszus! Felhoztalak ide. Rajta van a bakancslistán a tériszonyod legyőzése - vázoltam fel. -Mennyire is vészes? - néztem rá elhúzva a számat, mire elindult, hogy jobban szemügyre vehesse a helyet.
-Szédülök - jelentette ki falfehéren, majd  odafutottam hozzá, és segítettem neki. -Ki fogom dobni a taccsot, ha nem viszel le innen - mondta, majd a lábát bámulta.
-Azt hiszem, nem gondoltam át az egészet - állapítottam meg, majd azon voltam, hogy elvigyem őt onnan. Kicsit megnehezítette, hogy alig bírt mozdulni, de végül beértünk a lifthez. -Jesszus, sajnálom, nem gondoltam át, azt hittem, hogy minden oké lesz, ha segítek, de nem tudtam, mit csináljak - fogtam a fejem kétségbeesetten.
-Nem a te hibád.. csak segíteni akartál - mondta kedvesen, egy kicsit megnyugodva.
-Ha ennyire vészes, hogy-hogy a szobámba fel tudsz jönni a lépcsőn mindenféle probléma nélkül? - néztem rá furcsán.
-Azért ennyire nem durva, nem ijedek meg egy lépcsőtől - forgatta meg a szemeit, amitől megnyugodtam, mert tudtam, hogy jobban van.
-Le fogod győzni, oké? Segíteni fogok neked. Nem így, de megoldjuk majd.. - néztem rá, mire aprót bólintott. -Mit éreztél?
-Úgy.. úgy éreztem, mintha lehúzna a mélység.. szédülni kezdtem, és egy kicsit kivert a víz. Máskor volt, hogy kapkodtam a levegőt, és egy kis szorulást éreztem a mellkasomban - mondta el a helyzetet, amitől még jobban bűntudatom lett. Hogy gondolhattam, hogy pár perc alatt segítek legyőzni a magasságot? Hülyeség volt.. -De, ha valóban segíteni akarsz, számíts a rókázásomra - mosolyodott el, majd a lift megállt, ezért kiszálltunk. Rachel egy nagyot sóhajtott.
-Sajnálom - mondtam már vagy ötödszörre. -Nagyon régóta a legjobb barátnőm vagy, de fogalmam sem volt arról, hogy ennyire parázol a magasságtól - húztam el a szám idegesen. Kiléptünk az épületből és rögtön haza száguldottunk az autóval. Azt hiszem, elcsesztem a napot.
Apu már nem volt otthon, sietnie kellett dolgozni, így ketten maradtunk.
-Bocsi, még egyszer - néztem rá.
-Nem kell bocsánatot kérned.. de máskor szólj - mosolyodott el, majd elő vette a telefonját. -Éhes vagyok, rendelhetnénk pizzát - vetette fel az ötletét, aminek igazán örültem, és egy bólintással jeleztem, hogy nem vagyok ellene, majd felmentem a szobámba, és átöltöztem egy lazább, otthoni cuccba, és miután Rachel elrendezte a hívást, ugyanígy tett, csak közben Freddie-vel SMS-ezett leállíthatatlanul.
-Esetleg.. nem akarsz eljönni velem és Frenkie-vel moziba? - kérdezte sejtelmesen.
-Nem tudoom.. talán kéne? - utánoztam a hangszínvonalát hunyorogva.
-Na, jó - váltott normális hangnembe. -Gyere el velem és Frenkie-vel moziba - mondta, és most már parancsnak is hívhattam a meghívást. Úgy látszott, nem fogad el nemleges választ, amit kissé furcsálltam. Miért akarná, hogy elrontsam a randijukat a jelenlétemmel?
-Nem akartok kettesben filmet nézni? - néztem rá furcsán.
-Jaj, már! Tudod, hogy te sosem zavarsz.. csak gyere el velünk. Mostanában nem voltál sehol, és azt hiszem, nincs is kivel, ahogy nekem sem rajtad vagy Frenkie-n kívül. Gyere el - forgatta meg a szemeit mosolyogva. Még kellettem magam pár percig, hiszen tényleg, semmi keresnivalóm közöttük, de ettől függetlenül befejeztem a rinyálást, és elfogadtam a meghívást. Ezzel szemben Rachel egy kicsit rejtélyes volt, így valahogy biztos voltam benne, hogy valamit tervez. Tudom, tudom.. a hangszínvonalát távolról is megismertem, de azt nem tudtam, hogy elég vészes tériszonya van. Ez már az én hülyeségem. Egyébként nagyon furcsa, hogy Frenkie nevét mindig összetévesztem a Freddie névvel. Nem? Nem tehetek róla, nagyon hasonlít!
Rachel megbeszélte SMS-ben Frenkie-vel (csak sikerül megjegyeznem) a velem megbeszélteket. Arra jutottunk, hogy szombaton elmehetnénk a Ted című vígjátéknak a második részére.

Július 31. - Péntek

A napokban nem történt szinte semmi. Apu megint főzött valamit, de megint elrontotta, így megint pizzát kellett rendelnünk. Erősen fontolgatta, hogy elhívja a nagyit, de végül rászedtük Rachel-lel, hogy ne tegye. Ezen kívül többször is elmondta, hogy jobb lenne minél előbb elmennem a pszichológushoz. Pedig nem csináltam semmit! Mondjuk, igaza van, már ideje lenne elmennem, de még halasztgatom egy kicsikét.. Rachel azóta egyszer volt Frenkie-vel, de egyébként velem töltötte az idejét. Már nagyon várja a szombatot, bár nem értem, miért. Ő ugyanúgy találkozik Frenkie-vel, csak ezúttal én is ott leszek, és megnézünk egy filmet. Ennyi volt az egész. Gondolom..
Szokásos napok. Már untam az egészet. Csinálni akartam végre valami szokatlant, valami szórakoztatót a vásárláson kívül. Erre jó volt a mozi, viszont azután mit fogok csinálni? Ott van az a hülye bakancslista, amit még a nyár elején összeállítottuk, de nem igazán csináltunk belőle sok mindent. És ideje lett volna már. De itt jön megint az, hogy mindössze ketten vagyunk. Jól tudjuk magunkat érezni így is, de sokszor hiányoznak a bandázások az életemből. Csapatostul megcsinálni néhány feladatot. A vízipisztolyozás irtó jó volt a fesztiválon, rengetegen voltunk, és a hangulat pedig csodás volt. Akartam még jó néhány olyan élményt, és valami igazán felejthetetlent is. Igaz is, még strandon sem voltunk, pedig nagyon fülledt a levegő.. Majd elmegyünk oda is, remélem. Apuval is tarthatnék egy közös apa-lánya napot. Vagy Rachel is jöhetne velünk, hiszen már olyan, mintha a testvérem lenne, apunak pedig a lánya. Közösen találni fogunk programokat. A nyár végéig. Aztán jön a szeptember, apu még többet dolgozik majd, Rachel pedig megy egyetemre, és egyedül fogok a szobámban kuksolni órákig. Mit fogok én csinálni?
Már délután volt, amikor felkeltem. Valahogy nem tudtam elaludni, állandóan kattogott valamin az agyam, és nem állt le. Ezúttal nem Rachel-lel aludtam, de ez nem lehetett gond, hiszen bár sokszor alszunk együtt, sokszor külön is.. A gondolkodásom átnyúlott ma hajnalig, pontosabban nagyjából hajnali háromig. Nem tudtam elképzelni, hogy gondolkodhattam ennyit. Annyira gyorsan telt az idő, az egyik pillanatban még csak fél tizenkettő volt, a másikban már negyed kettő, a harmadikban már háromnegyed három. Végül elaludtam, és csak délután három-négy között ébredtem fel, azaz apu keltett.
-Kicsim, meddig voltál fent? - simogatta meg a hajam.
-Nem tudom - ásítottam álmosan, majd felültem. -Rachel már fent van? - kérdeztem hunyorogva.
-Igen, elment a boltba - mosolygott, majd magamra hagyott. Miután úgy-ahogy kikászálódtam az ágyamból, egyenesen a fürdő felé vettem az irányt, és szokásosan megpróbáltam felébreszteni magam vízzel. Nem sikerült, de azért egy próbát megért. Felkaptam magamra valami otthoni, sportos cuccot, majd lekullogtam a konyhába. Elővettem egy tálat, tele raktam müzlivel, aztán ráöntöttem a tejet. Előkaptam egy kanalat is, és megettem a tálban lévő tápláló ételt. Gyorsan elmosogattam, azután felmentem a szobámba. Nem tudom elhinni. Egy újabb teljes nyaram fog úgy elmenni, hogy nem csinálok semmit. Dolgoztam egyet, voltam fesztiválon és ennyi. Oké, a fesztivál az nagyon jó volt, és kevesen mondhatják el magukról, hogy voltak egy ilyen helyen, de egy felejthetetlen nyárhoz kevés. Ha arra akarok emlékezni, hogy mit ettem tegnap reggel, akkor gondban lennék, mert már nem tudom. Hogy fogok emlékezni a napjaimra? Valószínűleg könnyebb lesz megjegyezni, mint az ételeket, amiket nap, mint nap fogyasztok, de nem biztos, hogy örökké megjegyzem őket. Valami nagy kell. De honnan szedjek ilyesmit? Gőzöm sincs.
Felnyitottam a laptopomat, és nézelődni kezdtem a közösségi oldalakon. Sosem jött sok értesítésem, az meg, hogy ki, milyen helyen nyaral éppen, az meg egyáltalán nem érdekelt, így hamar beikszeltem a böngészőt. Gondolkodni kezdtem. Mit csinálhatnék? Arrébb raktam a laptopot, majd felálltam, és feltúrtam a szobámat. A listát kerestem, a bakancslistát. Néhány perc kutakodás után megtaláltam, majd lehuppantam vele az ágyamra. Egy toll is a kezemben volt. 
Gondoltam egyet, és kihúztam azokat, amiket már megcsináltunk. Azért már egész jól haladunk, végül is, hiszen már hat pontot megcsináltunk.. a húszból. Nem baj, egyszer csak meg lesz. Ha meg nem, akkor majd jövőre. Hullócsillagot látni, négylevelű lóherét találni.. az ilyesmik a szerencse dolga, szerintem, mert nem látunk minden nap az égen a millió csillag között hullócsillagokat röpködni, és nem találunk minden nap a fűben a millió háromlevelű lóhere között egy négylevelűt.
Nyitódni, majd csukódni hallottam az ajtót, ebből levettem, hogy Rachel haza ért.
-Megjöttem - kiáltotta, mire azonnal lesprinteltem hozzá.
-Mit hoztál? - csillant fel a szemem a nagy szatyor láttán.
-Hmm, semmi érdekeset. Tojást, kekszet, gyümölcsöket, csokit, zöldségeket, gumicukrot, tejtermékeket, meg ilyesmi, tudod - mosolyodott el. Az édességek hallatán majdnem nyáladzani kezdtem, ezért kirakodtam. A fontosabbakat (csoki és társai) arrébb raktam, hogy felvihessem magamnak, míg a többi ételt elraktam oda, ahova való.
-Na, na, ne egyétek meg ma az összes édességet! - szólt rám apu, és egy csomót elrakott belőle, és csak néhányat hagyott meg nekem.
-Éhezem az édességre - morogtam.
-Először egyél rendes kaját, aztán megehetsz egy-egy csokit - mosolygott.
-Jól van, majd ha nem figyelsz, ellopom az összeset - vigyorodtam el, majd hallattam egy gonosz kacajt, és felsettenkedtem a szobámba az édességekkel együtt. -Rachel, gyere velem - kiabáltam le, de vagy nem hallotta, vagy figyelmen kívül hagyta, inkább apuval csevegett, fogalmam sincs, miről. Nem is érdekelt, lehuppantam az ágyamra, és majszolni kezdtem a finomságokat. Közben az ablakhoz álltam, és a napot néztem. Lehet kint vagy ötven fok, én meg bent rohadok. Mindjárt megsülök. Kitártam az ablakot. A szobám az utcára nyílt, így tisztán láttam a jött-menteket. Mindenki annyira sietett. Sietnek haza a munkából? Egy találkozóról? Vagy esetleg most mennek oda? Bármi is lehetett olyan fontos, nem kellene ennyire rohanniuk. Attól félnek, hogy elkésnek? Vagy már nagyon szeretnének otthon lenni? Érthető, de még mindig nyár van. Nagyon jó idő van kint, a nap ezerrel süt. Igaz, van kint vagy negyven fok, és dől mindenkiről a víz, de élvezni kell, amíg csak lehet. Persze, én panaszkodok, miközben nem csinálok most sem semmit, csak bent kuksolok.. Mennyi mindent tervezek minden egyes évben. És mennyit sikerül belőle teljesítenem? Hát, elég keveset. Kevés akaraterő, több lustaság. Be kell vallanom, sokkal könnyebb felrakni a lábamat, és pihenni, mint felállni, kimenni, sétálgatni, szórakozni. Könnyebb a lazulás, de mégis vágytam a szórakozásra.
-Lejössz, Cloy? - jött be a szobámba Rachel mosolyogva.
-Miért, mit csináltok? - néztem rá.
-Csak beszélgetünk - mondta, majd megfogott, és lehúzott. -Nem kéne állandóan a szobádban ülve agyalnod hülyeségeken. Holnap elmegyünk moziba, és onnantól próbálunk sok helyre elmenni, jó? - mosolygott halványan, mire bólintottam. Apu a nappaliban ücsörgött. Szerencse, hogy nyáron nem dolgozik olyan sokat, így sokkal több ideje van. Lehuppantunk mellé.
-Lassan itt lesz a szülinapod - kezdte apu, mire észbe kaptam. Tényleg! Augusztus tizennyolcadikán leszek tizenkilenc éves! Néha elfeledkezem ilyen dolgokról, mert az agyamban legfőképp hülyeségek vannak, de általában időben észbe kapok. De volt már olyan, hogy a szülinapom napján, mikor felköszöntöttek, totál letagadtam, hogy ma van, mert elfeledkeztem. Haha, megesik, nem? Felcsillantak a szemeim, éreztem, azt fogják kérdezni, mit kérek. Már majdnem kiabálni kezdtem, hogy mire vágyok, de.. egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Tovább gondolkodtam, de nem volt semmi vágyam, csak egy kis szórakozás. -Mit szeretnél? - mosolygott, de én csak szomorúan bambultam. Minden évben volt valami, amit kérhettem. Lehet, hogy nem kaptam meg, de voltak vágyaim. Most.. nem is tudom. Van jogsim, apu kocsiját vezetem, és így okés, mivel neki van cégi autója is. Egy szép, nagy házban élek az apukámmal és a legjobb barátnőmmel. Kell ennél több?
-Cloe? - tette vállamra a kezét Rach.
-Bocsi, csak elgondolkodtam. Nem jut eszembe semmi, amit kérhetnék. De nem is kell, higgyétek el. Még egy tábla csokinak is nagyon örülni fogok, sőt, ha csak felköszöntötök, akkor is örülök - hadartam.
-Szóval, nem kell ajándék? De kár, pedig már elterveztük, mit kapsz - vigyorodott el legjobb barátnőm, mire kétségbeesetten apura néztem.
-Nyugodj meg, azért még megkapod - válaszolt nevetve.
-Ááá, az én legjobb barátnőm tizenkilenc leesz - borzolta meg a hajamat nevetve Rae.
-De.. ha már tudjátok, mit vesztek, akkor miért kérdeztétek? - néztem rájuk egyesével.
-Hát, azért szerettük volna hallani, hogy vágysz-e valamire - karolt át apu.
-Családi öleléés - vigyorgott Rachel, mire megöleltük közösen egymást. Én voltam középen, és nem volt elég, hogy melegem volt, majdnem megfulladtam szoros ölelésüktől. De azért éreztem a szeretetet. Megcsörrent Rach mobilja, lelkesen utána kapott (gondolom várta, hogy írjon Frenkie), de mikor megpillantotta a kijelzőt, lehervadt a mosolya.
-Khm, anyu az - köhécselt, majd felvette az álmosolyát. -Szia, anyu - mondta nyílós hangján. -Nem, jól vagyok - folytatta, majd kiment a nappaliból. Ezt tőle teljesen megszoktuk már, így egyáltalán nem találtuk furcsának a viselkedését, és elfogadtuk, nem igazán bírja a szüleit. Pár perc múlva visszatért sokkolva. -A szüleim látogatóba jönnek - kiáltotta el magát kétségbeesetten. Apu és az én szemem kikerekedett, és próbáltunk gondolkodni, mi lenne a legmegfelelőbb reakció.
-Hát, ez szuper! - vicsorogtam.
-Örülök neki - mondta apu nyugodt hangon, mire rádermedtem. -Végül is, majdnem minden hónapban egyszer-kétszer átjönnek, nem? - vonta meg a vállát.
-Jó, de kissé idegesítő, hogy mindig ellenőriznek. Szerintem nem bíznak meg benned, és azt hiszik, felelőtlen vagyok - forgatta meg a szemeit.
-De a szüleid - rakta fel apu a mutatóujját.
-Az igaz.. - adta meg magát Rachel, majd sóhajtott egyet. -Hétfőn jönnek, és egy hetet maradnak. A végére akartam hagyni ezt az infót. Még sosem maradtak itt egy hetet - ijedezett Rachel újra. -Nem gond? Mehetnének megint a vendégszobába? Ne aggódj, elrendezem őket, egy szavad sem lesz rájuk! - aggódott Rachel a körmét rágcsálva.
-Inkább te ne aggódj, ez sosem lenne gond. A szüleid, akik távol laknak tőled. Biztos, hogy azért jönnek el egy hétre, mert nagyon hiányzol nekik - simogatta meg Rachel haját nyugtatóan, majd szólt, hogy van még egy kis elintézni valója, és elvonult a dolgozó szobájába.
-Jaj, Cloe - nézett rám rémülten, amitől egy kicsit szórakozott lettem. Általában mindig lázban van, mikor jönnek, de csak fél vagy egy napra szoktak. Így eléggé aggódott, mennyire tudjuk őket elviselni, de közel sem értettem meg, miért annyira nagy baj, hogy eljönnek a szülei megnézni őt. Biztosan nem fognak belénk kötni, és elhurcolni Rachel-t, hiszen ilyet nem tehetnek, a lányuk szava csak számít. Nem is gondolok ilyenre, ez nem fog megtörténni.
-Nyugodj meg, minden tökéletesen rendben lesz - nyugtattam. -Majd segítek neked, jó? - mosolyodtam el, mire aprót bólintott, majd megöleltük egymást.
-Már várom a holnapi mozit - váltott témát, majd felrángatott magával a szobájába, mert azt akarta, hogy kiválasszuk, mit vegyünk fel. Miért várja ennyire a mozizást?

1 megjegyzés: