2015. január 6., kedd

00. rész - Nincs kiért

Régi képeimet nézegetve elgondolkodtam egy dolgon, ami már nem hagy nyugodni. Elég sokszor a fejemhez
vágják, hogy "meg kéne változnod, Cloe!". Ha csak egy ember mondta volna, azt válaszolom, nincs igaza. De már többen is hajtogatták, amire nem tudtam semmit szólni, csak bólintani egyet, mintha jó gyerek lennék. Másokkal ellentétben nekem nem az a sablonos problémám van, hogy kétszínű vagyok, önző, satöbbi.. Bár ezek is problémának jelentenek, és egy ok, hogy valaki megváltozzon, de velem más a helyzet. Van egy olyan oldalam, amit sok mindenki nem szeret. Igen, most jönne az, hogy fogadjanak el úgy, ahogy vagyok. Nekem pontosan ez az elvem, de annyian dumáltak már erről, hogy muszáj volt elgondolkodnom. Ez az oldalam akkor jön létre, mikor ideges vagyok valami vagy valaki miatt, izgulok, dühös vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a gonddal nem csak én szenvedek, több emberkének van egy ilyen rejtett oldala. Ekkor valójában elkezdek ordibálni, olyanokat vágok az emberek fejéhez, amik bántóak, török, zúzok, egyéb. Megijednek tőlem, elfutnak. Valójában mostanában így vesztettem el pár barátomat is. Csak egyetlen baj volt velük, bár ez az egészben a legfontosabb. Nem ismertek. Azt hitték, egy arany virágszál vagyok, aki a légynek sem ártana. Nem tudtak rólam semmit. Fogalmuk sem volt arról, hogy otthon naponta leverem a hisztit szegény apukámnak, aki nem győz leállítani, kevesebb-több sikerrel. Jönne most az az eget rengető tipp, hogy menjek el ezzel a problémával terápiára. Egyszerű a válasz; nem akarok. Én akarok túljutni ezen az egészen, ha kell, akkor egyedül.
Egyetlen személy maradt, aki már ovis korom óta velem van, és sosem enged el. Ő a legjobb barátnőm, Rachel. Száz százalékosan ismer engem, minden titkomat rábízhatom, és persze elvisel engem úgy, ahogy vagyok. Nincs más választása, engem már nem tud lerázni.
Szóval, térjünk vissza a többiekre.. Igen, sajnos vagy nem sajnos, az egyikükkel mindig vitába keveredek, olyankor pedig előtör belőlem minden. És ekkor jön az a rész, mikor megijednek tőlem, és többet nem szólnak hozzám. A fiúk terén is pont így van, csak ők nem ijednek meg, hanem inkább valami elvetemült állatnak tartanak, majd ők sem szólnak hozzám, és akkor rájövök, hogy szakítottunk. Kár értük. Amúgy szívesen elásnám őket a gecibe, de megtartom a nyugalmamat, és folytatom. Apával töltöm a mindennapjaimat. Néha (sokszor) elege van belőlem, de nem mutatja ki, csak látom rajta. Keveset veszekedünk, mert tudja, hogy milyen vagyok, ezért inkább lenyeli, amit mondani akar a beszólogatásaimkor. Egyébként nagyon jól elvagyunk, szeretek vele lenni, mert ő az a tipikus jófej apuka, aki bármit megtesz a kicsi lányáért. Alapból is viccelődős fajta, és sosem haragszik rám, de azt hiszem azért is csinálja, hogy nyugodt legyek mellette, érezzem az apa-lánya törődést, és hogy ne forduljon még rosszabbra a mérgem. Erről a dologról, ami miatt történik velem ez az egész, sosem beszéltem senkinek. Csak apa és Rach tudja. És valószínűleg senki más nem fogja megtudni soha. Oké, most pozitív leszek: Soha ne mondd, hogy soha. De azért mondom, mert tényleg nincs senkinek semmi köze hozzá. Amúgy sem fogok megbízni úgy valakiben, mint Rachel-ben. Csak annyit árulok el, hogy anyáról van szó. Miatta lett egy agresszív felem. A többit majd később.
Tovább nézegettem a képeket, amik kiskori fotók voltak rólam. Egyedüli, apa felemel, apa megpuszil, apa tanít járni. Mind mind apu és én voltunk rajta. Egy pár olyat is találtam, ami anyuval készült, de tényleg elég keveset fedeztem fel. Anyámat látva inkább elraktam a fotóalbumokat a tévém alatti második fiókba a négyből. Az első fiókocskában a cédéket, a másodikban az albumokat, az utolsó kettőben pedig fehérneműket és zoknikat tartottam. Egyébként tizennyolc éves létemre eléggé rendetlen vagyok, a szobámban mindig kupi van, amit apukám nem győz minden nap elmondani, hogy rakodjak végre el. Nekem jó ez így, és kész. 
Egyébként, ha már a szobámnál tartunk, akkor beszélek egy kicsit magamról is. Nem vagyok a kötődős fajta, ahhoz hogy megbízzak valakiben, kötődjek hozzá, nagyon sok mindent kell tennie. Régebben könnyen barátkoztam, könnyen estem szerelembe, és ez az, ami nagy hibám volt, ugyanis sokan basztak át. Az évek során megedződtem, megtanultam az ilyen dolgokat, és ma már átlátok az emberekben. Elsőre számomra senki sem szimpatikus. De nem leszek negatív, először meg kell, hogy ismerjem, utána alkothatok véleményt. Mindegy.. Nem fogom felsorolni a kedvenc dolgaimat, mert feleslegesnek tartom. Mondok inkább mást. Mint említettem, tizennyolc éves vagyok, ami azt jelenti, hogy nemrég fejeztem be a gimit. Az utolsó; vagyis ebben az évben be kellett jelölnöm, hogy milyen szakot választok, ami elég nehezemre esett. Informatikát írtam be, de valós, hogy nem arra megyek. Igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy hova megyek tovább. Szeretnék halasztani egy évet, bár ezt apunak még nem mondtam, és nem tudom, mit szólna rá. Úgy érzem, nem vagyok jó semmiben. Talán csak a laptophoz meg a telefonhoz értek, és itt megáll a tudomány. Szeretek rajzolni, csak ezt inkább nem emlegetném, ugyanis a rajzaim förtelmesek. Szeretem a zenét, de dalt nem tudok írni, a hangom, akár a szamár nyihogása, és táncolni meg végképp nem tudok. Jó lenne ez az egy év halasztási idő, legalább megtudnám, hogy miben vagyok jó. De kitudja, végül is sok minden történhet a nyáron. Nem terveztünk apuval sem, és Rachel-el sem programokat, de azért remélem, hogy nem fogok a szobámban görnyedni egész napokat. Ó, ki is felejtettem valamit. Rachel nálunk lakik, ugyanis a szülei elköltöztek. Hosszú történet, de a lényeg az, hogy Rach nem igazán bírja őket, sosem bántak vele valami szépen, és a költözést gyakorlatilag ráerőltették, viszont semmiképpen nem akart minket itt hagyni, ugyanis minket tart az egyetlen családjának. Azért nem hinném, hogy annyira rossz szülei vannak.. Ismerem őket, de nem beszélgettem velük órákat, hogy megtudjam, mi is a probléma a lányukkal, amiért így bánnak vele, de felesleges volt, mert nekem amúgy sem magyaráznák el, állítólag engem ki nem állhattak. Egészségükre. Rachel persze mindennel beszámolt. Olyanokat vágtak a fejéhez, hogy nem is akarták őt, és örülnének, ha végre elköltözne. De azért persze, minden áron akarták, hogy velük menjen, és semmi képp sem akarták, hogy nálunk lakjon. Apu valahogyan rábeszélte a szüleit, hogy itt maradhasson velünk, és beköltözött a mellettem lévő üres szobába. Egyébként nem volt nehéz megszokni, mert rengeteg időt töltött nálunk azelőtt is, és sokszor aludt nálunk, bár egyáltalán nem is bántuk. Mindenben segít, amiben tud, bár mostanában kicsit elkényelmesült, de ezzel nincs semmi gond, otthon van. Amúgy velem végezte el a gimit, és egyetemre fog járni szeptembertől, ami szerencsére nincs messze tőlünk. Vele mindent meg tudok beszélni, bármiről is legyen szó, nem cikiz, nevet ki. Sosem érzem magam egyedül, mert ő mindig itt van nekem. Nem veszi fel, amit mérgemben mondok neki, eszébe sincs ilyen, mert tudja, hogy ilyenkor össze-vissza beszélek, ha igaz, ha nem. Bár ő sosem mondaná, hogy meg kéne változnom, mert így szeret engem (valószínűleg).
A tükörbe nézve, ami az ajtó mellett helyezkedik el, megrémültem magamtól. Nem akartam eddig megváltozni, mert nem éreztem, hogy meg kéne. És most.. Hagyd már, Cloe! Te csak azért csinálod, hogy megfelelj másoknak? A két legfontosabb ember szeret téged, és ez a lényeg!
Tudom, már megtanultam, hogy nem kéne másokra hallgatnom, akik nem is ismernek. De valahol igazuk van, mert tényleg rossz szokás (ha lehet így nevezni). Ha belegondolok, azt hiszem, nem tudnék megváltozni. Talán lehetetlennek bizonyulna tőlem. Amúgy is, nincs kiért megváltoznom..

2 megjegyzés:

  1. Szia! ☺ Nekem nagyon tetszett a Prológus és az is tetszik, ahogyan írsz! ☺már is megkedveltem Cloe-t ^.^ ☺ remélem mi hamarabb hozod az első részt :)

    Ölel,
    Nero:*

    U.i.: a design is valami eszméletlen lett *.*

    VálaszTörlés
  2. Szia, Nero!
    Jaj, el sem hiszed, hogy ez nekem mennyire sokat jelent!^^ Köszönöm szépen!<3

    VálaszTörlés