Hopsz! Eltűntem!

Sziasztok!

Tudom, tudom, már nagyon-nagyon régóta eltűntem. Nos, ennek vannak okai, de tudjátok, a szokásos iskolás szöveg, hogy sokat kellett tanulni, meg ilyesmi. Nem erről van szó. Folyamatosan írogattam előre a részeket, aztán jó pár hónapra abba hagytam, és fogalmam sincs, hogy miért. Aztán újra írtam, és még új design-ot is szereztem be nemrég, de nincs teljesen kész, a modulokon még lesz egy kis változtatás. A jelenlegi helyzet az, hogy meg van írva majdnem tíz rész előre, de nem merem kirakni, mert ha kiraknák például minden héten egyet, akkor nemsokára behoznám magam, és az nem lenne túl jó. Nem tudom sajnos kiszámítani magam, egyszer még írok, van kedvem, és tele vagyok ötlettel, aztán átkattan, és nem érdekel, pedig nagyon szeretek írni. Nagyon elrontottam azzal, hogy egy árva szót sem írtam ki, ezt nagyon sajnálom. 

NEM, A BLOGOT NEM ZÁRTAM BE, ÉS NEMSOKÁRA KINT LESZNEK AZ ÚJ RÉSZEK! 

Hogy pontosan mikor, ez tőlem függ, szóval körülbelül kiszámíthatatlan, de az is lehet, hogy úgy döntök, megírom előre az egész történetet, és csak azután posztolom. Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem hagytam félbe semmit. Továbbá szeretném átnézni az eddigi részeket, és kijavítani néhány hibát, mert vannak olyan dolgok az új részekben, amikre lehetséges, hogy mást írtam a régiben. Oké, fogalmazás egyes. A lényeg, hogy nem haltam meg, ahogy a blog sem. Ha lenne esetleg valami hozzáfűznivalótok (már ha emlékeztek még rám, vagy egyáltalán létezik-e még látogató ezen a blogon), akkor nyugodtan írjátok meg kommentben. 

Puszi, Domcsi

18. rész - Váratlan hívás

Sziasztok! Köszönöm a feliratkozókat és az oldalmegjelenítéseket. :) Hagyjatok magatok után kommentet.

Miután megettük (vagy inkább ők kiköpték, én pedig kidobtam) a "finom" reggelit, elindultunk Rachel-lel. Most ő vitte a vállas táskát, amibe beleraktam a telefonomat, meg egy kendőt, mikor nem figyelt, meg ő is bele rakta a cuccát. Felkaptuk a napszemüvegjeinket és a cipőnket, és már mentünk is. Ezúttal az autót választottuk a gyaloglás helyett, és sikeresen elkértem aputól. Útközben megálltunk a Starbucks-ban, én kértem egy Mocha Frappuccino-t Unikornis névre, Rachel pedig egy Caramel Frappuccino-t Jegesmedve névre. Persze, aki átadta nekünk a kért italokat, furcsán nézett ránk, de valószínűleg már megszokhatták, ez csak egy kis poén. Így most már az álnév a Starbucks-ban is ki van pipálva a bakancslistáról. Én vezettem, ezúttal be is kötöttem Rachel szemét.

-Ne már, minek ez a kendő? - nyafogott, miközben felkötöttem az autóban.
-Csak akkor vedd le, ha szólok - parancsoltam, majd meghúztam a csomót. -Nem látsz semmit, ugye? - lengettem meg előtte a kezem, mire megcsóválta a fejét, jelezve, hogy semmit nem lát. Beindítottam a motort, és már indulhattunk is. Tudtam is, hova viszem őt, ismerünk egy panelházat, aminek a tetejére fel lehet menni. Szerencsére nem eget verően magas, ezért tökéletes volt a célra. Pár perc múlva oda is értünk, de ez alatt az idő alatt Rachel megette az agysejtjeimet. Komolyan.. annyit kérdezősködött, nem bírtam leállítani. Állandóan megkérdezte, hogy ott-e vagyunk már, mint Szamár a Shrek-ből, de csak akkor válaszoltam, mikor megérkeztünk.
-Oké, itt vagyunk, most egy kicsit halkulj el - forgattam meg a szemeimet, majd kiszálltam a kocsiból, és őt is segítettem kikászálódni. Elgondolkoztam. Lift vagy lépcső? Ha a lépcsőt használjuk, akkor majdnem biztos, hogy el fogunk taknyolni, ő, mert be van kötve a szeme, én, mert ha ő megbotlik, akkor én is. A lift viszont egy kicsit gyanús, és sejthet valamit, de nem tehettem mást. Ha a lépcsőt választottam volna, talán fél órán át kellett volna cipelnem Rachel-t, azt pedig most kihagynám. Kitártam az ajtót, hogy mindketten bemenjünk, majd hívtam a liftet, ami azonnal meg is érkezett.
-Lift? Basszus, hová viszel? - kérdezősködött, de nem szóltam semmit, csak bevezettem a liftbe, és megnyomtam a legfelső gombot. -Ma van a szülinapom? Névnap? Nem emlékszem rá, hogy ma születtem volna. Várj, talán a Starbucks valami időutazós izé volt, és elvitt minket a jövőbe, a szülinapom napjára, ugye? - találgatott, mire csak megforgattam a szemeimet. -Szólalj már meg, egy kicsit kezdek berezelni - nevetett.
-Hülye. Mit tehetnék veled? Maximum megerőszakollak - röhögtem fel hangosan, de ő fapofával (már amennyi látszik az arcából a kendő miatt) álldogált. -Bocs - halkultam el, majd rájöttem, hogy megérkeztünk. Persze, ez nem vitt fel a legtetejére, egy-két lépcsőfokot kellett sétálnunk, de végül is, felértünk. -Leveheted - mosolyogtam szélesen, majd segítettem neki a kendő kicsomózásában. -Tádááám! - kiáltottam, mikor levette. Egyszerre volt meglepett, és úgy éreztem, egyszerre nem kapott levegőt.
-Ez rosszabb, mint a megerőszakolás - szólalt meg lélegzetvisszafojtva.
-Basszus! Felhoztalak ide. Rajta van a bakancslistán a tériszonyod legyőzése - vázoltam fel. -Mennyire is vészes? - néztem rá elhúzva a számat, mire elindult, hogy jobban szemügyre vehesse a helyet.
-Szédülök - jelentette ki falfehéren, majd  odafutottam hozzá, és segítettem neki. -Ki fogom dobni a taccsot, ha nem viszel le innen - mondta, majd a lábát bámulta.
-Azt hiszem, nem gondoltam át az egészet - állapítottam meg, majd azon voltam, hogy elvigyem őt onnan. Kicsit megnehezítette, hogy alig bírt mozdulni, de végül beértünk a lifthez. -Jesszus, sajnálom, nem gondoltam át, azt hittem, hogy minden oké lesz, ha segítek, de nem tudtam, mit csináljak - fogtam a fejem kétségbeesetten.
-Nem a te hibád.. csak segíteni akartál - mondta kedvesen, egy kicsit megnyugodva.
-Ha ennyire vészes, hogy-hogy a szobámba fel tudsz jönni a lépcsőn mindenféle probléma nélkül? - néztem rá furcsán.
-Azért ennyire nem durva, nem ijedek meg egy lépcsőtől - forgatta meg a szemeit, amitől megnyugodtam, mert tudtam, hogy jobban van.
-Le fogod győzni, oké? Segíteni fogok neked. Nem így, de megoldjuk majd.. - néztem rá, mire aprót bólintott. -Mit éreztél?
-Úgy.. úgy éreztem, mintha lehúzna a mélység.. szédülni kezdtem, és egy kicsit kivert a víz. Máskor volt, hogy kapkodtam a levegőt, és egy kis szorulást éreztem a mellkasomban - mondta el a helyzetet, amitől még jobban bűntudatom lett. Hogy gondolhattam, hogy pár perc alatt segítek legyőzni a magasságot? Hülyeség volt.. -De, ha valóban segíteni akarsz, számíts a rókázásomra - mosolyodott el, majd a lift megállt, ezért kiszálltunk. Rachel egy nagyot sóhajtott.
-Sajnálom - mondtam már vagy ötödszörre. -Nagyon régóta a legjobb barátnőm vagy, de fogalmam sem volt arról, hogy ennyire parázol a magasságtól - húztam el a szám idegesen. Kiléptünk az épületből és rögtön haza száguldottunk az autóval. Azt hiszem, elcsesztem a napot.
Apu már nem volt otthon, sietnie kellett dolgozni, így ketten maradtunk.
-Bocsi, még egyszer - néztem rá.
-Nem kell bocsánatot kérned.. de máskor szólj - mosolyodott el, majd elő vette a telefonját. -Éhes vagyok, rendelhetnénk pizzát - vetette fel az ötletét, aminek igazán örültem, és egy bólintással jeleztem, hogy nem vagyok ellene, majd felmentem a szobámba, és átöltöztem egy lazább, otthoni cuccba, és miután Rachel elrendezte a hívást, ugyanígy tett, csak közben Freddie-vel SMS-ezett leállíthatatlanul.
-Esetleg.. nem akarsz eljönni velem és Frenkie-vel moziba? - kérdezte sejtelmesen.
-Nem tudoom.. talán kéne? - utánoztam a hangszínvonalát hunyorogva.
-Na, jó - váltott normális hangnembe. -Gyere el velem és Frenkie-vel moziba - mondta, és most már parancsnak is hívhattam a meghívást. Úgy látszott, nem fogad el nemleges választ, amit kissé furcsálltam. Miért akarná, hogy elrontsam a randijukat a jelenlétemmel?
-Nem akartok kettesben filmet nézni? - néztem rá furcsán.
-Jaj, már! Tudod, hogy te sosem zavarsz.. csak gyere el velünk. Mostanában nem voltál sehol, és azt hiszem, nincs is kivel, ahogy nekem sem rajtad vagy Frenkie-n kívül. Gyere el - forgatta meg a szemeit mosolyogva. Még kellettem magam pár percig, hiszen tényleg, semmi keresnivalóm közöttük, de ettől függetlenül befejeztem a rinyálást, és elfogadtam a meghívást. Ezzel szemben Rachel egy kicsit rejtélyes volt, így valahogy biztos voltam benne, hogy valamit tervez. Tudom, tudom.. a hangszínvonalát távolról is megismertem, de azt nem tudtam, hogy elég vészes tériszonya van. Ez már az én hülyeségem. Egyébként nagyon furcsa, hogy Frenkie nevét mindig összetévesztem a Freddie névvel. Nem? Nem tehetek róla, nagyon hasonlít!
Rachel megbeszélte SMS-ben Frenkie-vel (csak sikerül megjegyeznem) a velem megbeszélteket. Arra jutottunk, hogy szombaton elmehetnénk a Ted című vígjátéknak a második részére.

Július 31. - Péntek

A napokban nem történt szinte semmi. Apu megint főzött valamit, de megint elrontotta, így megint pizzát kellett rendelnünk. Erősen fontolgatta, hogy elhívja a nagyit, de végül rászedtük Rachel-lel, hogy ne tegye. Ezen kívül többször is elmondta, hogy jobb lenne minél előbb elmennem a pszichológushoz. Pedig nem csináltam semmit! Mondjuk, igaza van, már ideje lenne elmennem, de még halasztgatom egy kicsikét.. Rachel azóta egyszer volt Frenkie-vel, de egyébként velem töltötte az idejét. Már nagyon várja a szombatot, bár nem értem, miért. Ő ugyanúgy találkozik Frenkie-vel, csak ezúttal én is ott leszek, és megnézünk egy filmet. Ennyi volt az egész. Gondolom..

Szokásos napok. Már untam az egészet. Csinálni akartam végre valami szokatlant, valami szórakoztatót a vásárláson kívül. Erre jó volt a mozi, viszont azután mit fogok csinálni? Ott van az a hülye bakancslista, amit még a nyár elején összeállítottuk, de nem igazán csináltunk belőle sok mindent. És ideje lett volna már. De itt jön megint az, hogy mindössze ketten vagyunk. Jól tudjuk magunkat érezni így is, de sokszor hiányoznak a bandázások az életemből. Csapatostul megcsinálni néhány feladatot. A vízipisztolyozás irtó jó volt a fesztiválon, rengetegen voltunk, és a hangulat pedig csodás volt. Akartam még jó néhány olyan élményt, és valami igazán felejthetetlent is. Igaz is, még strandon sem voltunk, pedig nagyon fülledt a levegő.. Majd elmegyünk oda is, remélem. Apuval is tarthatnék egy közös apa-lánya napot. Vagy Rachel is jöhetne velünk, hiszen már olyan, mintha a testvérem lenne, apunak pedig a lánya. Közösen találni fogunk programokat. A nyár végéig. Aztán jön a szeptember, apu még többet dolgozik majd, Rachel pedig megy egyetemre, és egyedül fogok a szobámban kuksolni órákig. Mit fogok én csinálni?

Már délután volt, amikor felkeltem. Valahogy nem tudtam elaludni, állandóan kattogott valamin az agyam, és nem állt le. Ezúttal nem Rachel-lel aludtam, de ez nem lehetett gond, hiszen bár sokszor alszunk együtt, sokszor külön is.. A gondolkodásom átnyúlott ma hajnalig, pontosabban nagyjából hajnali háromig. Nem tudtam elképzelni, hogy gondolkodhattam ennyit. Annyira gyorsan telt az idő, az egyik pillanatban még csak fél tizenkettő volt, a másikban már negyed kettő, a harmadikban már háromnegyed három. Végül elaludtam, és csak délután három-négy között ébredtem fel, azaz apu keltett.

-Kicsim, meddig voltál fent? - simogatta meg a hajam.

-Nem tudom - ásítottam álmosan, majd felültem. -Rachel már fent van? - kérdeztem hunyorogva.

-Igen, elment a boltba - mosolygott, majd magamra hagyott. Miután úgy-ahogy kikászálódtam az ágyamból, egyenesen a fürdő felé vettem az irányt, és szokásosan megpróbáltam felébreszteni magam vízzel. Nem sikerült, de azért egy próbát megért. Felkaptam magamra valami otthoni, sportos cuccot, majd lekullogtam a konyhába. Elővettem egy tálat, tele raktam müzlivel, aztán ráöntöttem a tejet. Előkaptam egy kanalat is, és megettem a tálban lévő tápláló ételt. Gyorsan elmosogattam, azután felmentem a szobámba. Nem tudom elhinni. Egy újabb teljes nyaram fog úgy elmenni, hogy nem csinálok semmit. Dolgoztam egyet, voltam fesztiválon és ennyi. Oké, a fesztivál az nagyon jó volt, és kevesen mondhatják el magukról, hogy voltak egy ilyen helyen, de egy felejthetetlen nyárhoz kevés. Ha arra akarok emlékezni, hogy mit ettem tegnap reggel, akkor gondban lennék, mert már nem tudom. Hogy fogok emlékezni a napjaimra? Valószínűleg könnyebb lesz megjegyezni, mint az ételeket, amiket nap, mint nap fogyasztok, de nem biztos, hogy örökké megjegyzem őket. Valami nagy kell. De honnan szedjek ilyesmit? Gőzöm sincs.
Felnyitottam a laptopomat, és nézelődni kezdtem a közösségi oldalakon. Sosem jött sok értesítésem, az meg, hogy ki, milyen helyen nyaral éppen, az meg egyáltalán nem érdekelt, így hamar beikszeltem a böngészőt. Gondolkodni kezdtem. Mit csinálhatnék? Arrébb raktam a laptopot, majd felálltam, és feltúrtam a szobámat. A listát kerestem, a bakancslistát. Néhány perc kutakodás után megtaláltam, majd lehuppantam vele az ágyamra. Egy toll is a kezemben volt. 

Gondoltam egyet, és kihúztam azokat, amiket már megcsináltunk. Azért már egész jól haladunk, végül is, hiszen már hat pontot megcsináltunk.. a húszból. Nem baj, egyszer csak meg lesz. Ha meg nem, akkor majd jövőre. Hullócsillagot látni, négylevelű lóherét találni.. az ilyesmik a szerencse dolga, szerintem, mert nem látunk minden nap az égen a millió csillag között hullócsillagokat röpködni, és nem találunk minden nap a fűben a millió háromlevelű lóhere között egy négylevelűt.
Nyitódni, majd csukódni hallottam az ajtót, ebből levettem, hogy Rachel haza ért.
-Megjöttem - kiáltotta, mire azonnal lesprinteltem hozzá.
-Mit hoztál? - csillant fel a szemem a nagy szatyor láttán.
-Hmm, semmi érdekeset. Tojást, kekszet, gyümölcsöket, csokit, zöldségeket, gumicukrot, tejtermékeket, meg ilyesmi, tudod - mosolyodott el. Az édességek hallatán majdnem nyáladzani kezdtem, ezért kirakodtam. A fontosabbakat (csoki és társai) arrébb raktam, hogy felvihessem magamnak, míg a többi ételt elraktam oda, ahova való.
-Na, na, ne egyétek meg ma az összes édességet! - szólt rám apu, és egy csomót elrakott belőle, és csak néhányat hagyott meg nekem.
-Éhezem az édességre - morogtam.
-Először egyél rendes kaját, aztán megehetsz egy-egy csokit - mosolygott.
-Jól van, majd ha nem figyelsz, ellopom az összeset - vigyorodtam el, majd hallattam egy gonosz kacajt, és felsettenkedtem a szobámba az édességekkel együtt. -Rachel, gyere velem - kiabáltam le, de vagy nem hallotta, vagy figyelmen kívül hagyta, inkább apuval csevegett, fogalmam sincs, miről. Nem is érdekelt, lehuppantam az ágyamra, és majszolni kezdtem a finomságokat. Közben az ablakhoz álltam, és a napot néztem. Lehet kint vagy ötven fok, én meg bent rohadok. Mindjárt megsülök. Kitártam az ablakot. A szobám az utcára nyílt, így tisztán láttam a jött-menteket. Mindenki annyira sietett. Sietnek haza a munkából? Egy találkozóról? Vagy esetleg most mennek oda? Bármi is lehetett olyan fontos, nem kellene ennyire rohanniuk. Attól félnek, hogy elkésnek? Vagy már nagyon szeretnének otthon lenni? Érthető, de még mindig nyár van. Nagyon jó idő van kint, a nap ezerrel süt. Igaz, van kint vagy negyven fok, és dől mindenkiről a víz, de élvezni kell, amíg csak lehet. Persze, én panaszkodok, miközben nem csinálok most sem semmit, csak bent kuksolok.. Mennyi mindent tervezek minden egyes évben. És mennyit sikerül belőle teljesítenem? Hát, elég keveset. Kevés akaraterő, több lustaság. Be kell vallanom, sokkal könnyebb felrakni a lábamat, és pihenni, mint felállni, kimenni, sétálgatni, szórakozni. Könnyebb a lazulás, de mégis vágytam a szórakozásra.
-Lejössz, Cloy? - jött be a szobámba Rachel mosolyogva.
-Miért, mit csináltok? - néztem rá.
-Csak beszélgetünk - mondta, majd megfogott, és lehúzott. -Nem kéne állandóan a szobádban ülve agyalnod hülyeségeken. Holnap elmegyünk moziba, és onnantól próbálunk sok helyre elmenni, jó? - mosolygott halványan, mire bólintottam. Apu a nappaliban ücsörgött. Szerencse, hogy nyáron nem dolgozik olyan sokat, így sokkal több ideje van. Lehuppantunk mellé.
-Lassan itt lesz a szülinapod - kezdte apu, mire észbe kaptam. Tényleg! Augusztus tizennyolcadikán leszek tizenkilenc éves! Néha elfeledkezem ilyen dolgokról, mert az agyamban legfőképp hülyeségek vannak, de általában időben észbe kapok. De volt már olyan, hogy a szülinapom napján, mikor felköszöntöttek, totál letagadtam, hogy ma van, mert elfeledkeztem. Haha, megesik, nem? Felcsillantak a szemeim, éreztem, azt fogják kérdezni, mit kérek. Már majdnem kiabálni kezdtem, hogy mire vágyok, de.. egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Tovább gondolkodtam, de nem volt semmi vágyam, csak egy kis szórakozás. -Mit szeretnél? - mosolygott, de én csak szomorúan bambultam. Minden évben volt valami, amit kérhettem. Lehet, hogy nem kaptam meg, de voltak vágyaim. Most.. nem is tudom. Van jogsim, apu kocsiját vezetem, és így okés, mivel neki van cégi autója is. Egy szép, nagy házban élek az apukámmal és a legjobb barátnőmmel. Kell ennél több?
-Cloe? - tette vállamra a kezét Rach.
-Bocsi, csak elgondolkodtam. Nem jut eszembe semmi, amit kérhetnék. De nem is kell, higgyétek el. Még egy tábla csokinak is nagyon örülni fogok, sőt, ha csak felköszöntötök, akkor is örülök - hadartam.
-Szóval, nem kell ajándék? De kár, pedig már elterveztük, mit kapsz - vigyorodott el legjobb barátnőm, mire kétségbeesetten apura néztem.
-Nyugodj meg, azért még megkapod - válaszolt nevetve.
-Ááá, az én legjobb barátnőm tizenkilenc leesz - borzolta meg a hajamat nevetve Rae.
-De.. ha már tudjátok, mit vesztek, akkor miért kérdeztétek? - néztem rájuk egyesével.
-Hát, azért szerettük volna hallani, hogy vágysz-e valamire - karolt át apu.
-Családi öleléés - vigyorgott Rachel, mire megöleltük közösen egymást. Én voltam középen, és nem volt elég, hogy melegem volt, majdnem megfulladtam szoros ölelésüktől. De azért éreztem a szeretetet. Megcsörrent Rach mobilja, lelkesen utána kapott (gondolom várta, hogy írjon Frenkie), de mikor megpillantotta a kijelzőt, lehervadt a mosolya.
-Khm, anyu az - köhécselt, majd felvette az álmosolyát. -Szia, anyu - mondta nyílós hangján. -Nem, jól vagyok - folytatta, majd kiment a nappaliból. Ezt tőle teljesen megszoktuk már, így egyáltalán nem találtuk furcsának a viselkedését, és elfogadtuk, nem igazán bírja a szüleit. Pár perc múlva visszatért sokkolva. -A szüleim látogatóba jönnek - kiáltotta el magát kétségbeesetten. Apu és az én szemem kikerekedett, és próbáltunk gondolkodni, mi lenne a legmegfelelőbb reakció.
-Hát, ez szuper! - vicsorogtam.
-Örülök neki - mondta apu nyugodt hangon, mire rádermedtem. -Végül is, majdnem minden hónapban egyszer-kétszer átjönnek, nem? - vonta meg a vállát.
-Jó, de kissé idegesítő, hogy mindig ellenőriznek. Szerintem nem bíznak meg benned, és azt hiszik, felelőtlen vagyok - forgatta meg a szemeit.
-De a szüleid - rakta fel apu a mutatóujját.
-Az igaz.. - adta meg magát Rachel, majd sóhajtott egyet. -Hétfőn jönnek, és egy hetet maradnak. A végére akartam hagyni ezt az infót. Még sosem maradtak itt egy hetet - ijedezett Rachel újra. -Nem gond? Mehetnének megint a vendégszobába? Ne aggódj, elrendezem őket, egy szavad sem lesz rájuk! - aggódott Rachel a körmét rágcsálva.
-Inkább te ne aggódj, ez sosem lenne gond. A szüleid, akik távol laknak tőled. Biztos, hogy azért jönnek el egy hétre, mert nagyon hiányzol nekik - simogatta meg Rachel haját nyugtatóan, majd szólt, hogy van még egy kis elintézni valója, és elvonult a dolgozó szobájába.
-Jaj, Cloe - nézett rám rémülten, amitől egy kicsit szórakozott lettem. Általában mindig lázban van, mikor jönnek, de csak fél vagy egy napra szoktak. Így eléggé aggódott, mennyire tudjuk őket elviselni, de közel sem értettem meg, miért annyira nagy baj, hogy eljönnek a szülei megnézni őt. Biztosan nem fognak belénk kötni, és elhurcolni Rachel-t, hiszen ilyet nem tehetnek, a lányuk szava csak számít. Nem is gondolok ilyenre, ez nem fog megtörténni.
-Nyugodj meg, minden tökéletesen rendben lesz - nyugtattam. -Majd segítek neked, jó? - mosolyodtam el, mire aprót bólintott, majd megöleltük egymást.
-Már várom a holnapi mozit - váltott témát, majd felrángatott magával a szobájába, mert azt akarta, hogy kiválasszuk, mit vegyünk fel. Miért várja ennyire a mozizást?

17. rész - Kikapcsolódás

Sziasztok! :) Bár eddig nem írtam a rész elejére/végére pár sort tőlem, ezúttal megteszem. Nagyon köszönöm az eddigi 9 feliratkozót és a több, mint 4,000 látogatót. Nem olyan sok, ahhoz képest, hogy már a 17. részt publikálom, de számomra nagyon sokat jelent. Nem tudom, van-e olyan, aki rendszeresen olvassa a történetet, nem tudom, van-e olyan, akinek tetszik egyáltalán, ezért ezt szeretném kideríteni. Akárki, bárki, lehet az névtelen, vagy neves (van ilyen egyáltalán?), lehet az, akinek tetszik, lehet az, akinek nem tetszik, írjatok kommentet, kérlek! Fogalmam sincs, mi a véleményetek a blogról, hogy kinek tetszik és kinek nem, fogalmam sincs, mivel állok szemben. Oké, ettől függetlenül én írom a sztorit, mert nekem már az egész leforgott a fejemben, és tudom, mit akarok ebből kihozni, és én ezt mindenhogyan megírnám és publikálnám, még ha egy feliratkozóm sem lenne. Mert én magamnak írom. Csak ha már publikálom, kíváncsi lennék a Ti véleményetekre, olvasók. Remélem, valaki veszi a fáradtságot, és ír egy-két sort, vagy akár egy-két szót. :) Köszönöm előre is! Puszi mindenki.

Július 27. - Hétfő

*Cloe szemszöge

Apa a napok során mindenről kifaggatott a fesztivállal kapcsolatban. Mindennel, tényleg. Elmondtam neki az első estét, amin leittam magam, elmondtam neki az egész ügyet Will-lel, és minden mást. Sokszor sokkolódva nézett rám, és nagy lecseszést kaptam az ivás miatt, főleg, hogy pont előtte pár perccel hívott fel, na mindegy.

-Azt hittem, nem bízol az emberekben - nézett rám apu furcsán.

-Így is van - mondtam büszkén.

-Annak ellenére úgy tűnik, kezdesz ebben a fiúban megbízni. Legalábbis az alapján, amiket mondtál, egy kicsit bízol benne, úgy látom - mosolyodott el, mire kétségbeesetten gondolkodni kezdtem. Lehet, hogy egy kicsikét igaza van.. de csak egy nagyon picikét. -Nem értem, hogy ez neked miért ekkora baj. Csak egy fiú - forgatta a szemeit.

-Egy fiú, akiben ha úgy bízom meg, hogy alig ismerem, hátba támad, átver, és én hoppon maradok. Szenvedni fogok, csalódni fogok magamban és benne, mert elhittem minden egyes szavát, Ő el akarja hitetni velem, hogy nem hazudott nekem semmit, hogy nem vert át, hogy nem árult el, hogy Ő nem csinált semmit, én újra elhiszem, mert úgy érzem, szívből mondja, azután csak újra azt fogom észre venni, hogy a padlón vagyok - mutattam rá a helyzetre, ami esetleg megtörténhet. Esetleg.

-Hű, te aztán jól átgondoltad - nevetett. -Kell a csalódás, másképp hogyan lennél tapasztalt? Nem azt mondom, hogy verjen át mindenki, csak tudod, úgy nem jutsz semmivel sem előrébb, ha bekuporodsz a szobádba, mint egy kisegér, és ki sem jössz onnan, mert emberfóbiád van - gúnyolódott.

-Szóval azt várod el tőlem, hogy ne legyek ilyen óvatos? Tudod, milyen szemét emberek léteznek ezen a Földön? - néztem rá úgy, mint egy pszichopata.

-Jobb lesz, ha elviszlek pszichológushoz, aki segít majd a dühkezelési problémádban meg talán el kéne a segítség az életre való szemléletedre is - sóhajtott.

-Ugye, csak viccelsz? - nevettem.

-Persze. Az életre való nézésedet nem gondoltam komolyan, jó ez így, hogy már nem sűrűn sírdogálsz azért, mert átvertek. De a dühöddel kapcsolatban el fogunk menni - nézett rám komoran. -Látom most is, hogy mérges vagy rám. Cloe, ez nem vicc. Nem ülhetek tétlenül abban reménykedve, hogy majd jobban leszel, és meg tanulod kezelni.. Ha jó apa lennék, már rég elvittelek volna - ült le az étkezőasztalhoz, miközben a fejét fogta. A helyzet az, hogy teljességgel igaza volt. Már rég el kellett volna mennem, de nem gondoltam sosem nagy problémának. Csak mostanában kezdtem komolyan venni, és.. nem is tudom, talán el kéne mennem. De nem fogom beismerni apunak.

-Talán majd egyszer.. ígérem, ha nagyon elfajulnak a dolgok, elmegyek - ígértem meg, mire bólintott egyet. 

-Nem kéne megvárnod, hogy jobban elfajuljanak, de úgy sem tudlak rászedni - sóhajtott.

Egy puszit nyomtam az arcára, majd felmentem a lépcsőn, egyenesen Rachel szobájába.

-Mizu? - nézett rám mosolyogva a laptop mögül.

-Ki jöhetnél legalább egy percre a szobádból, és beszélgethetnél velünk - grimaszoltam.

-De pont Fren-nel írok - szomorodott el, mire megforgattam a szemeimet.

-Állandóan vele vagy, állandóan vele írsz, rám már nincs is időd - néztem rá elszontyolódva. -Hiányoznak a csajos beszélgetések, ráadásul jól jönne egy kis vásárolgatás - ábrándoztam, mire elmosolyodott.

-Jaj, gyere ide, csajszi - vigyorgott, majd oda futottam hozzá, és jó szorosan átöleltem. 

-Csajos nap? - kiabáltam mosolyogva.

-Csajos naaap! - kiáltotta utánam, majd készülődni kezdtünk. Rachel elővett egy 'Párizs' feliratú fehér pólót egy alul rojtozott nadrággal, vett elő néhány hozzá illő ékszert is, majd a fürdőbe vette az irányt, hogy gyorsan lezuhanyozzon, felvegye a cuccát, utána én is követem őt. A szekrényem felé vettem az irányt, hogy én is előállítsak egy szettet, míg barátnőm lefürdik. Először egy fekete rövidujjút akartam választani, de rájöttem, hogy elég nagy a hőség, ezért jobb lesz, ha nem vonzom magamra ennél is jobban a napot egy fekete felsővel, így helyette választottam egy fehér, alul csipkés toppot, szakadt rövidnadrágot, és csaptam hozzá egy nyakláncot is. Mivel még Rachel nem jött ki a zuhanyzóból, gondoltam, lefürdök a lentiben. Leslattyogtam, majd bementem, levetkőztem, és magamra engedtem a langyos vizet. Ilyen melegben inkább hanyagoltam egy kicsit a forrót, a langyos teljesen megfelelt. Pár perc múlva frissen jöttem ki a fürdőből, már felöltözve, és közben magamra aggattam a nyakláncomat is. A lenti fürdőt általában csak apu használja, ezért ott nem volt semmi lányos cucc, mint például fésű, ezért felmentem, és szerencsémre Rachel már kijött a zuhanyról, és már készen is volt, még egy kontyot is sikerült megcsinálnia magának, ezért bementem, megfésülködtem, majd copfba raktam a hajam.
-Indulhatunk? - mosolygott, mikor kijöttem. Bólintottam, a szobámból kihoztam a féloldalas táskámat, amiben egy zsepi volt, kulcs, pénz és a telefonom, illetve Rachel cuccai. Mindig úgy oldjuk meg, hogy csak egyikünk visz táskát, amit felváltva cserélgetünk, és így nem kell mindkettőnknek cipelnie. Mindketten nyomtunk egy puszit apu arcára, aki mosolyogva örvendezett, hogy pár nap után végre kiszabadulunk a friss levegőre (vagyis csak én, mert Rachel volt néhányszor Frenkie-vel). Nagyon jó idő volt, talán túlságosan is, de gondoltuk, egy séta senkinek sem árthat, ezért nem autókáztunk, hanem elsétáltunk a közeli plázához. Az egész utat elbeszélgettük.
-Beszéltem Frenkie-vel Will-ről.. nem tudta meg, hogy mi baja van, de maga alatt van - nézett rám aggódó arckifejezéssel, mire elhúztam a szám.
-Hát, nem tudok olyan cselekvésemről, ami bántotta volna Őt - sóhajtottam. -Vagy túlreagálja, vagy ezt a módot találja a legjobbnak, hogy örökre lerázzon - vontam meg a vállamat egyszerűen, mire Rach megállított és furcsán nézett rám.
-Ne csinálj úgy, mintha ez oké lenne! Nagyon összeilletek, és láttam rajta, hogy nagyon is bejössz neki - magyarázott, majd nevettem egyet.
-Az élet nem fair - indultam el újra, majd ő is így tett. -Nem egy romantikus filmben vagyunk. Itt nincs sem szőke herceg fehér lovon, sem happy end - sóhajtottam újra. -Túl egyszerű lenne, nem? - mosolyodtam el halványan.
-Te döntesz a sorsodról - mosolygott, majd meglökött. -Légy pozitív, szerintem időre van szüksége - állapította meg, majd újra meglökött, én pedig visszalöktem. Így folytattuk az út során röhögve, amíg oda nem értünk a plázához. Miután bementünk, azonnal berontottunk a kedvenc üzletünkbe. Ide-oda futkároztunk, mert mindenhol megláttunk egy-egy jó cuccot, és mire észbe kaptunk, hatalmas ruhakupacot fogtunk a kezünkben, ezért ideje volt, hogy próbálgassunk. 

***

A hosszú és fárasztó ruhapróba után megvettük, ami tetszett rajtunk, majd elhagytuk a plázát. Mind a ketten két-két szatyorral érkeztünk haza, útközben beugrottunk a boltba is, hogy feltöltsük a hűtőnket. Apu meglepetten várt minket otthon.

-Csak nem? - nézett ránk mosolyogva.

-Neeem - ráztam meg a fejemet.

-Pedig most fel vagyok készülve - dörzsölgette a kezeit, mire Rachel nevetve megforgatta a szemeit.

-Képes leszel finom vacsorát készíteni egyes egyedül újra? - kérdezte Rach keményen apura nézve.

-Én vállalom a kockázatot, ha finom, ha nem - mosolygott apa.

-Viszont én nem vállalom, ha nem finom - nevettem.

-Képes vagyok rá. Már elbíztam magam, nincs visszaút - drámázott, majd kivette a szatyrokból, amiket vettünk, és neki kezdett.

-Szóljatok, ha kész - mosolyogtam, majd felmentem a szobámba az új ruháimmal együtt, amiket útközben bedobtam a mosógépbe, hogy ne legyen új illata, ha felveszem.

A szobámba lépve rögtön ledobódtam az ágyamra. Egyfajta nyugodtság ült ki rajtam. Kellett már nekem ez a vásárolgatás a legjobb barátnőmmel. Nem gondoltam Will-re, a fesztiválon történtekre, a csókra, a próbálkozásaira, amiket mondott.. nem értettem, miért agyaltam ennyit ezen, miközben nem kéne érdekeljen ez a seggfej. Félre értés ne essék, semmi bajom nincs vele, hiszen nagyon jó fej volt velem és kedves, de.. egy seggfej! Nem tudok magyarázatot adni. Most is rajta gondolkodom, és mosolygok. Miért csinálok ilyet? 

Legalább fél óra "gondolkodás a semmin" tevékenykedésem után lementem, hogyan állnak a vacsival. Rachel végül segített apunak, így biztosan nem szörnyű az étel. Igen, tudom, a múltkor már sikerült finomat alkotnia, de nem akartunk kockáztatni..
Ahogy mentem le, furcsa csendet hallottam.. apu egyedül csendben van, de társasággal már inkább ellenkezőleg, ahogy Rachel is. Jó, igazából Rachel egyedül sincs csendben, de ez mellékes. A konyha felé vettem az irányt, és megláttam, ahogy nézik a kaját. Inkább tanulmányozzák. Azután egymásra néznek, mind a ketten bólintanak egyet, majd Rachel előkap két kanalat, és rak az evőeszközökre egy keveset az ételből. Hangtalanul közelebb mentem. Lassan emelték a szájukhoz, mintha rettegtek volna az ízétől. Azt gondoltam, megszívatom őket. Olyan csend volt, még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Tökéletes alkalom.
-Na, hogy haladtok? - kiabáltam maximum hangerőn, mintha a szomszédból kiabáltam volna, hogy hallják meg. Abban a pillanatban úgy megijedtek, hogy ugrottak egyet, a kis kanál étel pedig a padlón landolt. Mindkettejük száját szitkozódások hagyták el, majd dühösen rám néztek. -Én csak.. - kezdtem rémülten, de továbbra is szúrós szemekkel közelítettek felém. Meg fogok halni. Csendháborításért! Jó ég! Hirtelen elnevettem magam, amire megálltak. Furcsán néztek rám, majd egymásra, azután elkezdtek nevetni. Hangosan. Sokáig. Már néhány másodperce röhögtek, mire elkomolyult arccal néztem őket. -Oké, szerintem elég lesz.. - tettem a vállukra a kezeimet, de továbbra is röhögtek. -De nincs ebben semmi vicces, nem értelek titeket - mondtam kétségbeesetten, majd leálltak. Hogy tudnak ennyire egyszerre mozdulni? Mintha ikrek lennének. Az apám és a legjobb barátnőm ikrek. Szuperül hangzik.
-Na jó, befejeztem - sóhajtott Rachel, majd megtörölte a homlokát. -A szívrohamot hoztad ránk, Cloe - nevette el magát megint, majd észbe kapott, és befejezte. -Kóstoljuk meg már a kaját, basszus! - nézett ránk, majd hárman az ételre dermedtünk. Elő vettem én is egy kanalat, miközben ők feltörölték a leesett ételdarabokat, majd mindhárman vettünk a kajából egy keveset. Egyszerre a szánkhoz emeltük, csak most gyorsan.
-Ez.. - kezdtem, miközben ízlelgettem.
-Ez.. - kezdte Rachel is.
-Finom - bökte ki apu, majd mikor felfogta, hogy mit mondott, elmosolyodott. -Finooom! - mondta hangosabban, majd vett egy újabb kanállal belőle, és megbizonyosodott róla, hogy valóban finom. És nekünk is ízlett.
-Királyak vagytok - mosolyogtam, majd mindannyian raktunk ki magunknak egy-egy tányérba, és megettük. Egyébként ez valami tészta. Csusza, vagy nem tudom. De minden esetre, finom. 

Miután megettük mindet, és én elmosogattam (mivel nem segítettem nekik főzni, nekem kellett mosogatnom), gyorsan lezuhanyoztunk, majd mentünk is aludni. Rachel-lel még beszélgettünk félálomban (nála aludtam) hülyeségekről, azután elaludtunk.

Július 28. - Kedd

A madarak csiripelésére ébredtem. Rachel megint szuszogott, és látszólag úgy aludt, mint a bunda, ezért eszemben sem volt felkelteni. Kikászálódtam az ágyából, majd átmentem a sajátomba. A mobilomat szorítottam a kezemben, miközben nagyokat sóhajtottam. Nem hív. Leültem az ágyam szélére és gondolkodni kezdtem. Annyi mindent csinálhatok még a nyáron, még van egy hónapom, ráadásul évet halasztok, így egész évben agyalhatok azon, hogy vajon hová megyek tovább, miben vagyok jó. A gimiből rajtam kívül mindenki eltervezte, hogy hova szeretne menni, és fel is vették őket. Persze, nekem is jelentkeznem kellett valahova, és jelentkeztem is az egyetemre, ahova Rach fog járni, de nem vettek fel. Ezt nem mondtam el Rachel-nek, és még mindig reménykedik abban, hogy vele tartok, de ez nem fog menni.. Eddig nem is gondolkodtam ezen. És ő sem hozta fel. Talán tud róla, de nem akarja elmondani. Szégyelltem magam, amiért azt mondtam, felvettek. Nem is értem, miért tettem. Hiszen ígyis-úgyis nem mennék vele. Nem csak erre az egyetemre jelentkeztem, volt még egy, de bevallom, oda sem szeretnék menni. Évet halasztok. Mit fogok csinálni? Találok valami munkát? És mi lesz egy év múlva? Vajon felvesznek valamelyik egyetemre? Rontani fog a jelentkezésemen az, hogy halasztottam? Át sem gondoltam az egészet, csak cselekedtem. És apu belement, mert jó fej akar velem lenni, de a szíve mélyén ő is tudja, hogy nem kéne ezt tennem. De hová mehetnék? Mi bennem tehetséges? Ha végre, találnék valamit, amiben jó vagyok, sokkal könnyebb lenne jövőre. Egyre csak azt érzem, hogy haszontalan vagyok, és csak a dühöngés megy nekem, de sokszor még az sem. Gyengének érzem magam. Mutatom azt az embert, aki nem bízik könnyen, aki átlát mindenkin, aki mindenkit ismer és mutatom azt az elviselhetetlen antiszociális macskát, aki soha nem akartam lenni. Valójában mitől is vagyok ilyen? Volt pár pasim, voltak barátaim.. de minden el lett cseszve, mert az embereknek muszáj büszkének lenniük. Ha nem én szarom el, akkor ők, és nem tehetek ellene semmit. A barátok jönnek mennek... az ellenségek gyűlnek. Ki maradt nekem? Rachel és apa. És úgy érzem, nem bízhatok senkiben. Nem ért eget rengetően sok csalódás, de egy is elég lett volna arra, hogy így éljek. Senkiben sem bízva. És ez így jó nekem. Majd egyszer találok egy olyan fiút, aki megért engem, támogat és szeret, megbecsül, és aki soha nem verne át. Majd egyszer azzal a fiúval összeházasodom. Ki lesz ott az esküvőmön? Apa és Rachel. Mindig is nagy esküvőre vágytam. Ki lesz még ott? Közeli rokonok, akiket alig látok, távoli rokonok, akiket nem ismerek? Talán addigra jön néhány új barát, vagy nem is tudom.. Egye fene, jó nekem a kis házasság is, szűk családi körben. Ki tudja, talán nem is lesz soha férjem, és ötven macskával halok meg. Jó az. A kismacskák aranyosak, de igazából utálom őket. Szóval talán majd ötven kutyával halok inkább meg, az egy kicsivel egyedibb is, nem? Jézusom, én csak a halasztásomon szerettem volna elgondolkodni, meg a nyaramon, de már házasságnál meg kutyáknál tartok. Semmi kétség, muszáj elmennem pszichológushoz. Egyébként, valószínűleg most totál önzőnek bizonyulok, meg mintha nem lennék megelégedve azzal, amim van. De ez nem igaz. Imádom apát és Rachel-t, jobb embereket sosem kívánhattam volna, de sokszor hiányzik az, hogy többen, mint egy banda, kimegyünk valahova, bulizunk egy jót, meg beszélgetünk, üvegezünk.. és nem kéne azon agyalnom, hogy ki fog legközelebb átverni, különben be fogok gyogyózni. Mindegy is. A kezemben még mindig a telefonomat szorongattam, és percenként felnyitottam, vagy csak rá néztem a képernyőre. Nem értettem, miért várom ennyire Will hívását. Jól éreztem magam vele, ez nem vitatható, de nem kéne, hogy ennyire érdekeljen. Hirtelen Rachel lépett be a szobámba kómásan.
-Mióta vagy fent? - kérdezte hunyorogva, miközben megvakarta a kócos fejét. Újra felnyitottam a telefonomat, hogy megnézzem az órát.
-Azt hiszem, fél órája - néztem rá, majd leült mellém, és megpróbálta normálisan kinyitni a szemét.
-Fél órán át itt ücsörögtél? - lepődött meg.
-Hát, igazából igen. Gondolkodtam - mondtam zavartan, majd bólintott. -Elmegyünk valahova később? - váltottam témát.
-Persze - mosolyodott el az ötlettől, majd elvonult a fürdőszobába. Szomorúan pillantottam le újra a telefonomra. Semmi. Annyit aggódok.. ő csak egy fiú.. egy fiú, aki nem akar felhívni. Sóhajtottam egy nagyot, majd a szekrényemhez léptem, hogy kiválasszak valamilyen szettet. Előkaptam egy szakadt rövidnadrágot, mellé pedig egy ujjatlan fekete-fehér kockás inget, ami az alján meg volt kötve, majd felvettem. Néhány kiegészítőt is csaptam hozzá, majd bekopogtam a fürdő ajtaján, mert Rachel még mindig nem jött ki.
-Gyere - mondta, majd benyitottam. Rajta egy fehér, ujjatlan, amerikás póló volt, és szintén egy szakadt nadrág, meg néhány ékszer. Épp a haját fésülte, így csak arrébb lökdöstem, majd mostam fogat, utána megpróbáltam felébreszteni magam teljesen egy kis vízzel az arcomon. Azt hiszem, sikerült. Én is kifésültem a hajam, majd raktam egy copfot, ahogy Rachel is tette. Lebattyogtunk a lépcsőn, majd bájosan köszöntünk apunak, aki épp rántottát csinált.
-Ne vegyem át? - mosolygott Rachel, mire apu leintette, hogy nem kell. Leültünk az étkezőasztalhoz, és beszélgettünk egy kicsit, míg a reggelit vártuk. Egyébként eléggé nem volt jó döntés, hogy mostunk fogat, hiszen kaja után könnyebb lett volna, meg így az étel íze kicsit mentolos lesz, de sebaj.
-Hova is tervezünk menni? - kérdeztem Rach-től, aki máris a telefonjában pötyögött. Gondolom megint Freddie-vel írogat.
-Majd meglátod - mosolyodtam el rejtélyesen. Rachel-nek iszonyú tériszonya van, és mivel benne volt a bakancslistában ennek legyőzése, ezért egyszer muszáj lesz cselekedni, és úgy gondoltam, miért ne csinálhatnánk ma? De persze, erről nem tudhat.. mivel nem lenne benne olyasmi dologban, minthogy felviszem őt az egyik panelház legtetejére. Márpedig ez a tervem, és még ha be is kell kötnöm a szemét, meg fogom tenni, ő pedig le fogja győzni a tériszonyát a segítségemmel. Apa meghozta a frissen sült rántottánkat, mindegyikünk tányérjára tett egy adagot, majd ő is leült, és elkezdte majszolni a reggelit. Pár másodperccel utána rájött, hogy ezt talán nem kellett volna ilyen hevesen. Eltorzult az arca, majd felállt az asztaltól, és egyenesen a kuka felé vette az irányt, ahova kiköpte a nap legfontosabb ételét, a reggelit. Hű, de drámai.
-Apa, nem gondolod, hogy egy kicsit furcsa, hogy még a rántotta elkészítése sem megy? - néztem rá.
-Ne gúnyolódj. Csak.. nem sóztam meg - mentegetőzött, majd Rachel evett belőle egy falatot, majd ő is követte apu példáját, beleköpte a kukába.
-Ennek abszolút nincs íze - fintorgott megtörölve a száját. -Oké, hogy lehet, hogy spagettit tudsz készíteni, de egy kis tojásrántotta kifog rajtad? - nézett rá furcsán, mire apu megrántotta a vállát.
-Talán rosszul keltem - szontyolódott el. -Rátok kellett volna hagynom a reggelit. Miért is próbálkozom ilyesmivel? Sosem lesz belőlem szakács. Bár, nem is akarok az lenni, de jó lenne, ha egy csöppet tudnék főzni, nem? - nézett ránk kétségbeesetten. -Tudjátok, mit? Elhívom a nagyit. Olyan finomat ehettek általa egész héten, hogy..
-Nem - vágtam rá azonnal a fejemet csóválva. -A nagyi nem jöhet ide, akármennyire is jól főz - szögeztem le mogorván. Apa szülei már jó pár éve meghaltak, akiket őszintén sajnáltam, és megsirattam, jó nagyszülők voltak. Viszont anyának is vannak szülei, természetesen, de ők még nem halottak. Legalábbis a nagyi nem, de papa már igen. Mint jó szülők, anya szülei őt támogatták, mikor történt AZ, amiről nem beszélünk. Nagyon-nagyon összekapott vele apukám, és én sem ápolok vele a mai napig jó kapcsolatot. De azt meg kell jegyezni, iszonyú jól főz, és ezt senki nem tagadhatta. De nem, nem fogjuk őt elhívni. Nincs kedvem veszekedni, kiborulni, majd újra. El vagyok egy újabb dühroham nélkül is, szerintem. -A pizza tökéletes - morogtam, miközben kidobtam a rántottámat, és a hűtőből kivettem egy joghurtot. Nem túl tápláló, de ez van.
-Egyszer meg fogjuk unni a pizzát - forgatta a szemeit apu.
-Ehetünk gyros-t is - vigyorogtam, mire apu csalódottan csóválta a fejét. -Talán kereshetnél magadnak valakit. Lehet, hogy jobb lenne, ha újra randiznál - néztem rá komoran. Azt hiszem, komolyan gondoltam, hiszen örülnék, ha apu boldog lenne egy kedves nővel.
-Már kinőttem a randikból. Nem fogom elölről kezdeni, ezt te is jól tudod - simogatta meg a hajamat. -Jobb ez így.. - sóhajtott szomorúan.

16. rész - Olyan vagy, mint egy vulkán

*Will szemszöge

Annyira hülye vagyok! Őszintén szólva ezt nagyon-nagyon nehéz beismerni, de valóban az vagyok. Rengeteg időt töltöttem C-vel, nagyon jól éreztem magam Vele, és már kezdtem is érezni valamit, kezdett fontossá válni számomra.. Aznap, mikor elmentek, reggel láttam Őt egy fiúval. Látszólag nagyon jól kijöttek egymással, és a végén Cloe meg is ölelte őt. Még Ő beszél rám meg Aurora-ra, miközben ugyanazt csinálja? Oké, én megcsókoltam Rora-t, de ez nem számít most! És mielőtt valaki azt hinné, abszolút nem vagyok féltékeny! Csak haragszom rá. És ezt nem féltem kimutatni. Egy kicsit meg is bántam, hogy kissé bunkó stílusban fordultam felé, de nem tehettem mást. Adja nekem a visszahúzódó csajt, aki nem bízik meg senkiben, erre fő valami srácot ölelget, majd mosolyogva beszélget velem. Mi baja van neki? Nem az a kérdés, hogy nekem mi bajom van, hanem, hogy neki mi baja van! Úgy tett, mintha nem történt volna semmi azzal a sráccal, pedig tisztán láttam, hogy megölelte! És irtóra mosolygott a beszélgetés közben. Ebből azért valamit le lehet venni, nem? Még, hogy én fogom átverni.. Ő hülyített engem. Valahogy mindig okot ad rá, hogy megbánjam, hogy megcsókoltam. Kíváncsi vagyok, fogunk-e még találkozni a jövőben. Valójában, ha félre értettem az egészet, akkor egy elég nagy idióta lennék, ha csak úgy elengedném, miközben megígértem neki, hogy találkozunk még. Utálom az ígéreteket. Valahogy nem mindig tudjuk őket betartani, és fontosnak kéne, hogy legyenek, de sokszor csak úgy elfeledjük őket, és elfeledjük, hogy valakinek ígértünk valami fontosat. Lássuk csak, ez fontosnak számít? Jesszus, hát, persze, hogy fontos! Csak.. néha elfelejtem, milyen, amikor fontos neked valaki. Mikor Rá gondolsz mindig, minden idődet vele akarod tölteni.. Ezek gyönyörű érzések, nekem mégis kimaradt az utóbbi pár évből. Nem, mintha nem akartam volna, de sosem jött olyan, aki lenyűgözött volna. Sosem jött olyan, aki fontos lehetett volna számomra. És most.. csak egy pizzéria kellett hozzá meg egy fesztivál, és kész. Ennyi volt. Nem éreztem még ilyet. Szavakba sem tudom önteni, egyszerűen csak Vele akarok lenni. Viszont megnehezíti a tudat, hogy nem csak velem beszélget fülig érő mosollyal, nem csak engem ölel meg. Ezek a dolgok nagyon kicsikék, de nagyon fontosak számomra. Nem kéne, hogy féltékeny legyek amiatt, hogy valakit megölelt, de.. Mit is beszélek itt, nem is vagyok féltékeny! Csak.. bosszant az a srác. Bosszant, hogy neki is odaadta a számát. Azt hittem, csak nekem ígérte meg. Igen, ez önzőnek hangzik, de csak egy kicsit vagyok az.

Valójában nagyon szeretném látni Őt. Miután a fesztiválon elbúcsúztunk, ami valljuk be, nagyon jól esett tőle, rögtön visszamentem a sátramhoz, és leültem a pokrócra. Nagyon hiányzott mellőlünk az a két sátor, amik az övéik voltak. Hiányzott, hogy nem tudtam Vele beszélgetni, hülyéskedni, nem tudtam Őt idegesíteni. Nem láttam a mosolyát, a nevetését, nem hallottam a hangját. Annyira, de annyira nyálasnak hangzik így utólag. Ez nem is én vagyok! Elcseréltek valami szeretettel teli ufóra. "Hülye vagy!" - mondta, miközben nevetett rajtam. Basszus, már a fél agyamat átjárta. De nem hagy nyugodni, hogy mitől lehet ilyen különleges számomra. Az egyszer biztos, hogy nagyon furcsa. Mármint, nem az, csak.. a gondolkodása, az észjárása sokkal másabb, mint a többi lányé, vagy bárkié. Valami nagyot csalódott az életben, és nem akarja, hogy megismétlődjön. Talán egy fiú, aki darabokra törte a szívét. Egy barátnő, aki teljesen elárulta. Egy családtag, aki meghalt. Bármi. De az is lehet, hogy csupán ilyenek a gondolatai. Akármennyire is azt mondja, nem bízik meg az emberekben, előttem azért egészen mást mutatott. Nem bízott rám semmi fontos dolgot, vagy ilyesmi, csak.. úgy éreztem, hogy bennem kezd megbízni. Lehet, hogy rosszul éreztem, de mindegy. Rég volt már, hogy csókban elutasítottak. Ő megtette. Jó, igen, megcsókoltam, de nem tudott már semmit sem tenni, mert hirtelen dolog volt. Meg is bántam jó párszor. Nem kéne olyat csinálnom, amit nem akar. Oké, most már a kedvére is akarok járni, mi lesz még?
Egyébként, ott tartottam, hogy miután elmentek, nem csináltam semmit, csak ültem a seggemen, zenét hallgattam meg néha beszélgettem Frenkie-vel és Aaron-nel. Eléggé kérdezősködött Fren, hogy mi a bajom Cloe-val, de nem mondtam el neki. Hülyeségnek tartaná a felháborodásomat, mert valóban az volt. Nem haragudtam azokra a dolgokra, amiket Ő hozzám vágott, de ha már megteszi, akkor Ő se kövessen el hasonlót. Erre viszont haragudtam. És Őt valószínűleg abszolút nem érdekelte a kirohanásom, lehet, hogy már el is felejtett, és már nem is akar látni. Ha így lenne, akkor nagyon szarul jönnék ki a dologból. Nem tudom, mi lenne, nem hinném, hogy megőrülnék, vagy hasonló, de egy kicsit rosszul kezelném. Pár nap volt, nem ismertem meg annyira, de fontos lett számomra, és valamit biztosan érzek iránta, csak még nem tudom, hogy mit. Jobb lenne, ha nem teljesedne ki semmilyen érzelem. Mert ha nem látjuk egymást.. Istenem, annyira hülyéket tudok mondani. Egy országban, egy városban lakunk! Már hogyne találkoznánk? Egyszer valahogy biztosan! Vagy nem, mindegy. De ha már olyanokat mondott, amilyeneket mondott, akkor csak látni akar. Legalább egy kicsit. "Keress meg, jó?"  "Ha megtalálsz, megkapod az "ígért" puszidat" "Elköszöntem volna tőled, miért ne tettem volna? Mit gondolsz, ezek a pár napok csak úgy eltűnhetnek számomra?" "Csak.. majd egyszer keress meg, és beszéljük meg, jó? Nem akartam így elmenni, de látom, nem tehetek ellene semmit. Mindenesetre, köszönöm neked ezt a pár napot, jól éreztem veled magam"
Basszus, csak jelentenek valamit! Én sem írtam "csak úgy" alapon egy dalt neki.. az a dal elmondott néhány dolgot az érzéseimről. És bevallom, nem volt nehéz megírnom. Eddig bármilyen dalról volt szó, hetekig írtam - bár nem sűrűn írtam még dalt. Most viszont másképp voltam, a szavak ömlöttek belőlem. Miután kész lettem, a legalkalmasabb pillanatot, hogy hallja Ő is, a tábortüzet tartottam. De bár kibékültünk, Aurora elrontotta azt a pillanatot, hiszen nem félt tudatni sem velem, sem mással, hogy úgy gondolja, együtt vagyunk egy csók miatt. Felháborodtam Rora-ra, miután Cloe elfutott, ezért tisztáztam vele a helyzetet, és úgy ahogy, de végül megértette, hogy nem járunk, és nem is fogunk. Őszintén szólva, az egyetlen lány, akivel a fesztivál során töltöttem az időmet Aurora-n kívül az csakis Cloe volt, és senki más. De úgy látszik, Ő másképp van a helyzettel. Hogy a fenébe lehet, hogy én vagyok oda egy lányért, és nem fordítva? Valamit éreztem iránta, de fogalmam sincs, hogy mit, hogy miért, egyszerűen nem tudtam semmit. Egy kicsit haragudtam rá. Keresnem kéne. Bár még csak néhány nap telt el, és valószínűleg Ő nem hiányol annyira engem, mint én Őt. Még korán volt keresnem. Egy az, hogy nem akartam nagyon nyomulós lenni. A másik, hogy tudtam, ha most találkozunk, nem bírok magammal. Később lecsillapodom, és már annak örülni fogok, ha megölelem. Bár így is örülök.. mindegy. A harmadik, hogy nem akartam, hogy annyira fontossá váljon számomra. Tudtam, ha túlságosan is fontos lesz, nagyot fogok koppanni. Az utolsó nap a fesztiválon nyomott volt, nem igazán szerettem volna semmit sem csinálni, egyszerűen nem volt hozzá kedvem. Nem fogok miatta depibe borulni, és ez valós, hogy nem volt olyan nagy dolog, amit csinált, csak túlreagáltam. Az utolsó koncertekre és programokra nem mentem el, csak sétálgattam egyedül, és néha rámosolyogtam az emberekre, mert úgy volt hozzá kedvem. Mekkorát tévedtem ezzel a fesztiválos cuccal kapcsolatban. Itt mindenki mosolyog egymásra, amitől jó kedvre derülünk. Jól éreztem magam. Bár nem volt olyan nagy cuccos ez a fesztivál, jó volt itt, és örültem, hogy Cloe is itt volt. Péntek este haza mentünk a haverjaimmal, és most itt vagyok, szombat délután.
-Haver, itt bambulsz órák óta, mi bajod van? Esküszöm, elviszlek orvoshoz - háborodott fel Aaron.
-Hmm? - néztem rá zavartalanul. -Nekem nincs semmi bajom - közöltem egyszerűen.
-Több órája itt üldögélsz velünk, gondolkozol, egyszer hülye pofát vágsz, egyszer meg mosolyogsz. Szerintem egy pszichológus most igazán rád férne - állapította meg.
-Csak szerelmes - kacsintott Frenkie, mire felkaptam a fejem.
-Aki szerelmes, az te vagy, Fren - vágtam vissza. -Kibe lennék "szerelmes"? - mutattam macskakörmöket az ujjammal.
-Elég meggyőző, ahogy arra a kis szőkére mosolyogsz - jegyezte meg Aaron mosolyogva, mire meglöktem.
-A kis szőke neve Cloe, és nem vagyok belé szerelmes - forgattam meg a szemeimet.
-Még - emelték fel ujjukat egyszerre, mire elröhögtem magam. Hülyék..

*Cloe szemszöge

Irtózatosan dühös vagyok Will-re! Már legalább három nap telt el - azt hiszem -, és még mindig nem hívott, nem üzent, nem írt, nem keresett. Oké, ez még kicsikét korai, de megígérte, hogy keres, de nem teszi! Az az idióta.. hogy is hihettem el, hogy valaha is betartja az ígéretét? Hogy is hihettem el, hogy én vagyok az, akit nem akar átverni? Azt hiszem.. kezdtem érezni valamit, még elég kicsi valamit, de ott volt az a valami. És ez nem hagy nyugodni, mert nem tudom, hogy mi az. Most legszívesebben behúztam volna neki egyet, egy jó nagyot, mert pontosan tudtam, hogy nem fog keresni. Talán soha többet nem látjuk egymást, és ez nem fogja érdekelni, hiszen ott van még neki millió lány, akit az ujja köré csavarhat, és azt csinálhat velük, amit csak akar. És ez aggasztott, és még jobban feldühített. Kereshettem volna én is, mondjuk ráírhattam volna a Facebookon, de annak mi értelme lett volna? Ő a fiú, Ő keressen. Ez az elvem. Mellesleg, a Facebookot ráhagyom másra. Amúgy is, Ő ígérte meg, neki kell keresnie. Mit is gondoltam. Azt hiszem, ez már halott téma. De azért még behúznék neki egyet.
Tele voltam érzésekkel, ki akartam magam dühöngeni, de nem tehettem, mert még véletlenül apára vagy Rachel-re rontok rá, és őket kiabálom le, miközben nem tettek semmit. Elő vettem egy papírt, és egy toll után kutakodtam. Nagyon ritkán csináltam, hogy leírtam egy papírra az érzéseimet, majd eldobtam, ezért úgy gondoltam, most itt az idő. Mikor felálltam, hogy keressek valami tollat, ami ír is, belerúgtam az asztal sarkába.
-Azta kur... - szitkozódtam kiabálva. Egy ideig a lábam ujját nyugtatgattam, mert irtóra fájt, majd mikor végre nem éreztem a hasogató érzést, leültem az íróasztalomhoz. Egy sima, véletlen mozdulattal lesöpörtem a poharamat az asztalomról, ami az esés hatására darabokra tört. -Bassza meg - dühöngtem, majd leguggoltam, és elkezdtem felszedni a széttörött üvegdarabkákat a csupasz ujjammal, aminek a hatására egy kis szilánk elvágta az ujjamat. -Idióta, idióta, idióta - hangoztattam kiabálva, majd apu jött be az ajtómon.
-Jó ég, Cloe! Így is elég kupleráj van a szobádban, erre fő, eltöröd a kedvenc poharadat? Ma muszáj kitakarítanod, mert ebben a ruhapiramisokban még lépkedni sem lehet - jegyezte meg apu felháborodva, majd csúnyán néztem rá. -Rossz kedved van? Várj, segítek felszedni a szilánkokat - ajánlotta fel, majd kiment a szobámból. Az asztalon tapogattam, hogy megtaláljam a zsebkendőmet, de nem néztem oda, az ujjammal voltam elfoglalva, amiből csöpögött a vér, így levertem két tollat, amik ki voltak fogyva. De szuper, még valami? Végre, megtaláltam a zsebkendőmet, kikaptam belőle egyet, majd megtöröltem az ujjamat, a zsepit meg ledobtam az asztalra. Apu pár másodperc múlva megérkezett egy seprűvel meg egy lapáttal, és felsöpörte a szilánkokat.
-Annyira elegem van. Ma nagyon ügyetlen vagyok - fogtam a fejem hitetlenkedve.
-Ne vedd magadra, mindig ilyen voltál - jegyezte meg halványan elmosolyodva.
-Persze, rontsd el még ennél is jobban a kedvemet - kezdtem bele. -Hiszen mindenki ezt csinálja! Feldühítetek, és nem tudom magam kontrollálni. Tudod, nem mindig anyut kéne hibáztatnunk, mert ha csak ő lett volna a hibás, akkor már tudnám magam türtőztetni, de nem így van. Valahogy ti is mindig fel tudtok dühíteni egy-egy beszólással, és lassan kezd elegem lenni - kiabáltam fel-alá járkálva.
-Komolyan el kéne gondolkodnom a pszichológuson - nézett rám, mire ledermedtem.
-Pszichológus? Nem, ezt most azonnal verd ki a fejedből, én nem megyek sehova! Nincsen semmi bajom! Minden oké velem, érted? Jól vagyok - bizonygattam, de a végére már elbőgtem magam. -Nem akarok pszichológushoz járni, jól megvagyok így is - sírtam, majd apu megölelt.
-Már nagyon halasztgattam, és már úgy látszott, kezdesz jól lenni, de hirtelen mindig visszaesel. És nem csak a nagyobb kitöréseidre gondolok, a kisebbek is épp elegek - simogatta a hajamat. -Olyan vagy, mint egy vulkán. Bármelyik pillanatban kitörhetsz, és nem lehet leállítani - állapította meg, mire még jobban sírni kezdtem. -Ne sírj, minden meg fog oldódni a maga idejében.
-De én.. magam akarok túljutni ezen - mondtam elcsuklott hangon.
-Megértem, de a gond az, hogy egyedül nem vagy képes rá, és mi sem tudunk mindig segíteni, bármennyire is szeretnénk.

15. rész - Búcsú

Minél közelebb hozta a fejét, miközben egyszer a szemembe, másszor a számra pillantott. Barna szemei virítottak a sötétben, és gyönyörűek voltak. Annyira elragadott, hogy egyszerűen nem voltam képes megállni. 

És akkor..
-Ó, végre megvagytok! - kiáltott Rachel, mire felkaptuk a fejünket. -Jaj, ne haragudjatok.. Fren, gyere, ne zavarjuk őket. Még egyszer bocsi, nyugodtan folytassátok - mentegetőzött, mire elmosolyodtam.

-Rachel, nyugi már! Nyugodtan gyertek!

-De nem zavarunk? - szólalt meg Frenkie.

-Dehogy - mondta Will is, mire meglepően néztem rá. Nem hittem volna, hogy pont Őt nem zavarja, ha kárba megy egy csók. Halkan kuncogtam, mire újra megszólalt. -Később is befejezhetjük, ha gondolod - kacsintott vigyorogva, mire meglöktem.

-Kuss, hülye - nevettem, majd közelebb jöttek mosolyogva. 

-Nem hittem volna, hogy együtt látlak titeket - szólalt meg Rachel. 

-Semmi olyanra ne gondolj - tisztáztam. -Merre jártatok? - mosolyogtam.

-Erre-arra. Aaron nem jött veletek? - mondta Frenkie szintén mosolyogva.

-Az ki? - kaptam fel a fejem.

-A másik haverom - szólt Will.

Beszélgettünk még egy fél órát, majd visszasétáltunk a sátrakhoz kettesével, én Rachel-lel elöl, a fiúk pedig hátul.

-Na, milyen volt? - vigyorodott el Rach.

-Jó - mondtam egyhangúan. -Jól érzem magam.

-Vele, vagy úgy általánosságban? 

-Nem tudom - adtam bizonytalan válaszomat. Valószínűleg a hátunk mögött hallották, de nem érdekelt minket. 

-Áh, mindig olyan bizonytalan vagy. Segítek. Milyen érzés vele lenni? 

-Rachel, ma gyere át az én sátramba, vagy fordítva, jó? - mosolyodtam el. Nem volt annyi mesélni valóm, de el akartam mondani valakinek a napomat. Már azt hittem, hogy ezek az ingadozások Will-lel a szakadék szélén állnak, mikor Aurora azt mondta, Will barátnője. Nem is értem, miért húztam annyira fel magam. Semmi közöm nem lett volna hozzá, ez igaz. Viszont, ha igaz lett volna, elvártam volna Tőle, hogy elmondja. Hiszen mégis olyan dolgokat mondott nekem, amik egy olyan fiúnak, akinek van barátnője, nem szabadna. Valahogy jól esik, amiket mond nekem, de furcsának tartom. Ha igaz, amiket mond nekem, akkor valószínűleg sosem volt még olyan srác, aki ennyire nagyra értékelne engem. Ezért is furcsa. Talán egyszer meg fogok bízni benne. Talán egyszer el fog árulni. Talán egyszer megutáljuk egymást. Ki tudja, sosem lehet tudni ezt az egészet, hogy mi fog történni. Minden esetre, kedvelem Őt.

-Gyere át az enyémbe - mosolygott.

-Héé, C... Nem úgy volt, hogy velem alszol? - szomorodott el Will, mire megforgattam a szemeimet, és mivel már a sátraknál voltunk, mentem is volna Rachel-hez, de újra megszólalt.

-Még egy ölelést sem kapok? - vigyorgott. Amolyan "most az egyszer megszánlak" gondolattal megvontam a vállam, mire megölelt. Éreztem az illatát. Jó érzés volt a karjaiban lenni. És furcsa is. 

-Köszönöm a mai napot, de ha még egy félreértés lesz, azt nem bocsátom meg - súgtam a fülébe.

-Nem lesz, hidd el - mondta mosolyogva, miután elengedett. -Holnap - köszönt el, majd bebújt a sátorba. Már Rachel is és Frenkie is bement a saját sátrába, mikor megölelt, így egyedül álltam a sátrak között. Mosolyogtam egy nagyot, majd bebújtam Rachel-höz.

-Mesélj el mindent. Kisebb-nagyobb részek, mindegy, semmit ne hagyj ki - támadott le legjobb barátnőm.

-Nyugi - mosolyogtam.

-Szóval, írt nekem egy dalt, amit a tábortűznél elénekelt nekem, meg gitározott - kezdtem, mire közbe vágott.

-Jó a hangja? Jól gitározik? - kíváncsiskodott, mire nevettem egyet.

-Nagyon jó - mosolyogtam. Ezeket a mosolygásokat valahogy nem bírtam abba hagyni.

-Olyan cukik vagytok, és olyan.. boldogok. Ezt nem kéne elszalasztanod, látszik, hogy teljesen oda van érted - lökött meg, majd visszalöktem.

-Basszus. Ő egy olyan srác, aki nem szeret bele senkibe. Főleg nem pár nap alatt. Tudod, mi van? Hogy oda jött hozzá egy csaj, és azt állította, hogy a barátnője. Képzelheted, azonnal elrohantam - panaszkodtam.

-Egy barátnő? - döbbent le.

-Igen, vagyis nem. Utánam jött egy idő után, és miután kidurciztam magam, elmondott mindent. Hogy az első napon megígérte neki, hogy ha nyer azon a festős micsodán, akkor megcsókolja. Ennyi volt közöttük, viszont a csaj nagyon meg volt győződve róla, hogy együtt vannak egy csók miatt. Will azt mondta, iránta nem érez semmit, viszont irántam.. nem tudja még teljesen, hogy mi az, amit érez, de még nem érzett ilyet..

-Ááá! De aranyos - sikított örömében, mire a fiúk kiszóltak, hogy van-e valami baj. Kikiáltottam, hogy semmi, majd tovább folytattuk.

-Azt mondta, biztosan megtalál engem, akárhol is vagyok. Aztán volt egy kisebb lecseszés.. elkezdte mondani, hogy már csak két napot vagyunk itt, meg ilyesmi, én meg mondtam, hogy mi már holnap megyünk haza. A kelleténél jobban kiborult.. azt mondta, kinézte volna belőlem, hogy nem szólok neki és nem is köszönök el.. Erre mondtam, hogy mindenképp elköszöntem volna, mert ez alatt a pár nap alatt több időt töltöttem vele és ezt nem tudom csak úgy elfelejteni.. meg, hogy megadtam volna a számom - mosolyogtam.

-Hű - nézett rám vigyorogva. -Gyerünk már! Jöjjetek összeeee! - mondta mosolyogva.

-Nem ilyen egyszerű - vágtam rá, majd úgy gondoltam, mindent elmondtam, ezért lefeküdtem.

Július 23. - Csütörtök

Előbb ébredtem fel, mint Rachel, ezért feltápászkodtam, összeszedtem pár cuccomat, amit felvehetek, majd elbattyogtam kómásan a zuhanyzókig. Fél óra sorakozás után bejutottam, és gyorsan, legalább pár perc alatt lemostam magamról a koszt és a hajamat is megmostam. Jól megtöröltem a hajamat, majd felöltöztem, mostam fogat, és vizes hajjal a cuccaimmal együtt visszabattyogtam a sátramhoz. Olyan meleg volt, hogy mire visszaértem, már félig-meddig megszáradt. 

Leültem a pokrócra, majd elővettem a telefonom. Már megint elfelejtettem hívni aput. Gyorsan tárcsáztam.

Jason: Végre, már, hogy hívsz! 

Én: Szia, apu!

Jason: Jó reggelt, kincsem. Jól szórakozol?

Én: Igen, nagyon. Ma este fele megyünk haza, jó?

Jason: Rendben, majd hívj. Mit csináltatok?

Én: Öhm, mindenfélét. Tegnap voltam tábortűznél..

Jason: Az jó lehetett! Na, mindegy, várlak titeket, puszi!

Én: Puszi! - köszöntem el, majd leraktam. Mivel még a többiek nem ébredtek fel, rámentem a közösségi oldalakra és feltöltöttem néhány képet, meg körül néztem. Will, Frenkie és Mike is bejelölt, úgyhogy gyorsan visszajelöltem őket. Igazából nem sűrűn léptem fel      a napokban ezekre az oldalakra. Azért jöttem ide, hogy jól érezzem magam és nem kellett hozzá sem a Facebook, sem az Instagram, sem a Twitter. Ezért most egy kicsit bepótoltam. Rachel volt fent párszor, sűrűbben, mint én, az biztos. Ő rakott fel néhány képet velem, a fesztiválról, meg Frenkie-vel. Will is és Frenkie is rakott fel néhányat együtt, a másik haverjukkal (mindig elfelejtem a nevét) meg a fesztiválról. Mike is néhányat a fesztiválról meg a haverjaival. Ő rögtön rám is írt.

Mike Hill: Szia

Cloe Clark: Szia :)

Mike Hill: Még itt vagy a feszten, ugye? :D

Cloe Clark: Igen, de ma megyek haza. 

Mike Hill: Akkor lőnünk kell egy utolsó találkozót ;)

Cloe Clark: Aha, az jó lenne! Hol és mikor?

Mike Hill: Most ráérsz? 

Cloe Clark: Igen, a többiek még alszanak.

Mike Hill: Okés, itt vagyok a Hármasnál.

Cloe Clark: 2 perc. 

Elraktam a zsebembe a telefonomat, majd elindultam a Hármas színpadhoz. Körül néztem párszor, majd megláttam Mike-ot.

-Szia, Cloe - mosolyodott el, mikor meglátott.

-Szia, Mike. Figyu, csak azért jöttem, hogy megadjam a számom. Jó volt veled lenni, segítettél és meghallgattál, szóval gondoltam, összefuthatnánk majd valamikor. Remélem a fesztiválon kívül is barátok maradunk - mosolyogtam.

-Persze, én sem gondoltam másképp. De te hol laksz? 

-Los Angeles, és te?

-San Francisco - szomorodott el.

-Hűha, van egy kis távolság, de megoldható - nevettem, majd számot cseréltünk. Hát, a hat óra egy kicsit tényleg sok.

-Köszi - mosolyodott el félig, majd átöleltem. 

-Én kösz, mindent - mondtam a fülébe, majd elengedtem, és megfordultam. Pár méterre tőlem Will-t pillantottam meg. Integettem neki, majd közelebb mentem.

-Felébredtél? - kérdeztem kedvesen.

-Ja - mondta, majd visszament a sátrakhoz. Hát, ennek meg mi baja van? Utána mentem, mivel fel kellett még ébresztenem Rachel-t. Mikor odaértem, már mindenki fent volt. 

-Jó reggelt - köszöntöttem őket kedvesen, majd visszaköszöntek ugyanúgy. Na, így kéne üdvözölni, Will! 

-Be vagy pakolva a cuccaiddal? A sátoron kívül - kérdezte Rachel.

-Aha, ki sem pakoltam - mosolyogtam, majd a sátort kezdtem leengedni. 

-Will, segíts Cloe-nak - mondta Frenkie, mire az említett egy vállvonogatással oda jött hozzám, és elkezdte pakolni.

-Arrébb mennél? - kérdezte nem túl kedves hangnemben. Megforgattam a szememet, majd arrébb léptem.

-Rosszul keltél? - néztem rá mérgesen.

-Nem - válaszolt egyhangúan. Rachel-re, majd Frenkie-re pillantottam, de egyikük sem tudták hova tenni a viselkedését. Végül elraktam helyette a sátrat, a polifoamot, a pokrócot, meg mindent.

Rachel-lel elmentünk, hogy együnk valamit. Amint elhagytuk őket, beszélni kezdett.

-Mit csináltál? - nézett rám.

-Én? Semmit! Ő kezdett el bunkózni velem - mondtam mérgesen. -Ez nem fair, tegnap még haláli aranyos volt velem..

-Mi a szar történt akkor? - gondolkodott, majd vettünk két hamburgert, és most szerencsére találtunk egy padot, ahol megehettük.

-Nem számít, bunkózzon, de azt elfelejtheti, hogy odaadom a számom! 

***

Délután úgy gondoltuk, most már mennünk kéne, mivel esteledik be, ezért megkerestük a fiúkat, és megpróbáltunk elköszönni tőlük. A Kettes színpadnál voltak mind a hárman. Rachel odament Frenkie-hez, én pedig Will-hez. Tudtam, ma nagyon bunkó velem, de nem mehettem el úgy, hogy nem köszönök el tőle, megígértem neki.
-Szia - köszöntem.
-Heló - köszönt vissza.
-Nem mondasz semmit? - néztem rá meglepően.
-Nem tudom, kéne? - mondta bunkón.
-Mivel érdemeltem ki a mostani viselkedésedet? - háborodtam fel.
-Láttam valamit, amit nem kellett volna - jelentette ki.
-És mi volt az?
-Túl könnyű lenne, ha én mondanám el, nem igaz? Gondolkozz, Cloe! Nem mindig én vagyok az, aki rossz - vitte fel a hangját. Aú! Hát, ez telibe talált.
-Bármit is tettem, ami bántó számodra, ne haragudj.. Nem akartam ilyesmit tenni - néztem rá bocsánatkérően, és még én is meglepődtem a saját reakciómtól.
-Én sem akartam sok mindent tenni, mégis megtettem. Az élet szar. Máskor gondold át, hogy miket mondasz rám, mert te ugyanazt teszed. Ha neked szarul esett, gondolhatod, hogy nekem is - nézett rám.
-Nem értem, mire célzol.. - gondolkodtam el, de semmi bántóra nem emlékeztem. -Figyelj.. ígértem neked a számom - próbálkoztam, majd oda adtam a cetlit, amire le volt írva. -Csak.. majd egyszer keress, és beszéljük meg, jó? Nem akartam így elmenni, de látom, nem tehetek ellene semmit. Mindenesetre, köszönöm neked ezt a pár napot, jól éreztem veled magam - mosolyodtam el halványan.
-Én is - mondta halkan. Rachel már várt rám, mivel elköszönt Frenkie-től, ezért oda mentem hozzá. Elindultunk, de megálltam. Hátra néztem, egyenesen Will szemébe. Meglepte a gesztusom. Hirtelen gondolkodás nélkül odaszaladtam hozzá, és szorosan átöleltem. Próbáltam elérni, hogy
megbocsásson, bármit is tettem, de nem tudom, mit értem el vele.

-Keress meg, jó? - súgtam a fülébe, majd miután teljesen magamba szívtam édes illatát, elengedtem, és csillogó szemeivel találtam szembe magam. Bólintott egyet, én pedig elmosolyodtam. Nem értettem, miért csinálok mostanában ilyeneket, de igazán jól esett.
"Szóval csókolj meg! És mondd, hogy újra láthatlak, mert nem tudom, hogy eltudlak-e engedni."
Hol van az a srác, aki ezt énekelte nekem? Mit tettem, amivel kiérdemeltem? Talán csak egy félreértés lehetett, talán valamit túlreagál. De mégsem hagyhattam ott úgy, hogy nem mondok neki semmit. Tartoztam neki ezzel. A beszélgetéssel, a számommal, és egy öleléssel. Azért éreztem úgy, hogy tartozom neki, mert.. nem tudom. Éreztette velem, hogy más vagyok, ami miatt különlegesnek éreztem magamat, de csakis számára. Éreztette velem, hogy fontos vagyok. Éreztette velem, hogy bármilyen rossz tulajdonságom is van, ettől én nem leszek rossz, és hogy meg fogom találni a kivezető utat.
Visszamentem Rachel mellé, és most már indulásra készen voltunk. Gyorsan még felhívtam apát, hogy indulunk a vonatra, majd tényleg elmentünk. Ezúttal hátra sem mertem pillantani. Még a helyre sem kukkantottam egy utolsót. Tudtam, hogy nem fogok innen elfelejteni semmit. Egyetlen pillanatot sem.

***

Otthon, édes otthon! Mire végre haza értünk, fullosan megizzadtunk. Az út elég hosszúnak tűnt, annak ellenére, hogy állandóan járt valamin az eszem. Legtöbbször visszaemlékeztem az utóbbi pár napomra. Az állomáson felszálltunk a buszra, majd pár perc múlva kiszálltunk, és haza sétáltunk. Közben persze beszélgettük Rachel-lel, de főleg a gondolatainkkal voltunk elfoglalva, így nem sűrűn jártattuk a szánkat. Amint beléptem a házba, egy kis hideg csapott meg - az a jó, hogy mikor kint dög meleg van, bent jó a levegő. Mikor apu meglátott, azonnal megölelt minket egyesével.

-De hiányoztatok már! - mosolygott kedvesen, majd segített felcipelni a cuccainkat. Nem sokat beszéltünk, bár apa rengeteget kérdezett. Csak arra vágytam, hogy lezuhanyozhassak végre otthon, és a saját pihe-puha ágyamra ledőlhessek, és holnap délig fel se keljek. Nem is tettem másképp, előkaptam a pizsimet a szekrényemből, majd stipi-stopi, gyorsan lefoglaltam a fürdőt, még mielőtt Rachel tette volna, és lezuhanyoztam. Miután lemostam az izzadtságot, felöltöztem a kikészített cuccomba, és bezárkóztam a szobámba. Rögtön az ágyam felé vettem az irányt. Ledőltem, kicsit betakaróztam, majd előkaptam a telefonomat. Gyorsan felmentem néhány közösségire, és észrevettem, hogy még páran bejelölgettek, bár nem sűrűn ismerek belőlük, de akiket ismertem; Matt és Aaron, azokat visszajelöltem. Ledobtam a telefonomat az ágyra, megszorítottam a párnámat, majd behunytam a szememet.

Július 25. - Szombat

Rachel szuszogására ébredtem fel. Igen, tudom, ez egy cuki pillanat lenne, ha az illető nem  a legjobb barátnőm lenne, hogyha nem lány lenne, és ha bejönne nekem, de hát így alakult az élet. Valós, hogy van saját szobája, de jobban szeretünk mindketten egymással aludni. Afféle mánia, vagy mondhatjuk szeretethiánynak is. Mindegy. 

Tehát ilyen tíz és tizenegy óra tájékában felébredtem, kikászálódtam az ágyamból (nagyon nehéz volt), majd kómásan lebattyogtam a lépcsőn. Apa, mint mindig, már fent volt, és újságot olvasott a reggeli kávéja mellett. 

-Jó reggelt - köszönt teli jó kedvvel, tőlem pedig egy nyögést kapott válaszul. -De hiányoztak már ezek a reggelek - sóhajtott mosolyogva. Elő vettem két bögrét, öntöttem beléjük tejet, majd sok-sok kakaóporral megszórtam. Az egyiket beraktam a mikróba, megvártam, míg felmelegszik, majd kivettem, és visszamentem a szobámba. Sejtettem, hogy Rachel már ébren fog várni, ezért is csináltam két bögrével. Az egyiket azért tettem a mikróba, mert én csak melegen szeretem inni, Rachel-nek meg mindegy. Mikor bementem, a telefonját bámulta ezerrel. 

-Kakaó - adtam a kezébe a bögrét, majd szürcsöltem egyet a sajátoméból. 

-Köszi - mondta, majd ő is beleivott. -Képzeld, épp Fren-nel írogatok, és azt írja, elmehetnénk valahova. 

-Az jó - mosolyodtam el. -Tegnap mikor érkeztek meg?

-Hát, estefelé - mondta rám se nézve, belemélyülve a chatelésbe. -Te nem fogsz találkozni Will-lel? - nézett rám egy pillanatra.

-Hmm, csak ha látni akar - nevettem el magam kínomban. Nem, mintha megőrülnék, ha nem látnám újra, vagy ilyesmi, sőt.. viszont azért kicsit rosszul viseltem azt, amit mondott. Még mindig fogalmam sem volt arról, hogy vajon mit tettem ellene, talán álmomban hajtottam végre valami ördögi dolgot, nem tudom, egyszerűen fogalmam sincs. És ez irtóra felidegesít! Hülye, Will! Nem is kéne gondolnom Rád. Talán soha többet. Hiszen biztosan valamit félre értettél, de te túlreagálod. Nem tettem ellened semmit, idióta!

14. rész - A dal

-De utállak ezért - mosolyodtam el, majd megöleltem.
-Okos légy, és Cloe - kiabált utánam, mire hátra néztem. -, egy csók nem a világvége - vigyorgott, mire megforgattam a szememet és a tábortűzhöz futottam.

Mikor odaértem, gitározni és énekelni kezdtek, meglehetősen jó volt a hangulat. Leraktam a lampionomat, majd leültem az egyik üres helyre, mire Will rám nézett és elmosolyodott. Viszonoztam gesztusát, majd a zenére próbáltam koncentrálni, de nem ment. Nagyon frusztrált, hogy Will állandóan bámult. Úgy érzem, valamit tervez.. 

És milyen jól éreztem! Miután befejezték a dalt, Will előkapta a gitárját, ami eddig mögötte lapult.

-Szeretnék nektek elénekelni egy saját dalt, amit a napokban írtam egy lánynak - mosolyodott el rám nézve, mire a reakció ujjongás és egy taps volt. Mi? Szóval van valaki, aki tetszik neki innen? Akkor miért nyomult rám? Idióta.

Elkezdte pengetni a húrokat, majd belekezdett a dalszövegbe. 

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól tud énekelni, de még azt sem, hogy ilyen jól tud gitározni. Csendben figyeltem, ahogy bele éli magát minden szóba. A szavak, amik egy bizonyos lányról szólnak. Szerencsés a csaj, hogy írtak neki egy dalt. Egy ilyen király dalt. 

Will folyamatosan rám nézett, amit nem tudtam hova tenni. Miért nem nézi azt a lányt, akinek írta? Biztosan nincs éppen itt. Le sem vette rólam a szemét. Én állandóan elkaptam a tekintetemet másfelé, de ezután még jobban mosolygott. Tuti, hogy csak kíváncsi a reakciómra, hogy ez a dal jó-e lesz annak a csajszinak. Körbe néztem, és láttam, hogy mindenkinek tetszik, a refrént már-már közösen énekelték, amit megjegyeztek belőle. Az egyik lánynak azt hittem, kiugrik a szeme, annyira figyelte Will minden mozdulatát. Lehet, hogy ő az a lány. De Will nem nézett oda. Miért?
Ez a rész fogott meg a legjobban:
"Szóval csókolj meg! És mondd, hogy újra láthatlak, mert nem tudom, hogy eltudlak-e engedni. 
Szóval csókolj meg! Haldoklom, csak hogy újra láthassalak. Tegyük a ma éjjelt életünk legjobbjává!"

Mikor befejezte a dalt, tapsvihar tört ki, és észre vettem, hogy sokkal többen gyűltek körénk. Will lerakta a gitárját, majd leült mellém. 

-Hogy tetszett? - mosolygott.

-Nagyon jó, biztosan annak a lánynak is irtóra fog tetszeni - mosolyodtam el én is.

-Gyakorlatilag most mondta, hogy nagyon tetszik neki - vigyorgott. Nekem pedig leesett. Jesszus, de hülye vagyok!

-Basszus, tényleg? Nekem írtad? - csaptam a fejemre nevetve, mire bólintott egyet. 

-Nem volt elég árulkodó, hogy egész végig téged néztelek? - nevetett.

-Az inkább frusztráló volt - röhögtem.

-Tényleg tetszett? - tért vissza. -Mert.. ezen van még mit csiszolni, hisz csak pár napja írtam, és párszor el is rontottam.. Basszus, csak rád figyeltem, és elrontottam egy részt.. Jobban kellett volna figyelnem, akkor jobb lett volna.. - beszélt kétségbeesetten.

-Will - fogtam meg a vállát. -Nagyon tetszett, állati volt. Nem tűnt fel senkinek, hogy elrontottad. Tényleg király volt, nem is tudtam, hogy ilyen jól nyomod - mondtam elismerően, mire elmosolyodott.

-Kösz - nézett mélyen a szemembe. -Hogy hogy ide jöttél végül? Azt hittem.. - kezdte, mire felemeltem a lampiont, majd elröhögtem magam.

-Majd bepótolom később - válaszoltam mosolyogva. 

-Esetleg mehetnénk együtt is, ha gondolod. De nem muszáj, sőt.. Ne hidd azt, hogy rád erőltetem, hogy ketten menjünk vagy ilyesmi, tényleg.. - magyarázkodott, mire megráztam a fejem.

-Nemrég még egész magabiztos voltál, mi történt veled? - nevettem, majd komolyan nézett rám.
-Te történtél - mosolyodott el.
-A jelenlétem nem változtatott meg semmit - szögeztem le.
-Azt Te csak hiszed - vigyorgott, majd mosolyogva meglöktem.
-Igen - adtam a válaszomat.
-Mi? Mi igen? - nézett rám furcsán.
-Igen, mehetnénk együtt is.. - sóhajtottam. -Mindent a szádba kell rágnom? - forgattam meg a szemeimet, majd ránéztem. -Mi az? - kérdeztem nevetve, mert eléggé bámult.
-Wiill! - sipította valaki, amire az említett felkapta a fejét és rá nézett.
-Aurora - sütötte le a szemét egy nagyot sóhajtva sóhajtva. -Aurora, ő Cloe, Cloe, bemutatom Aurora-t.. - mutatta be unottan, én pedig a lányra néztem.
-A barátnőjét - egészítette ki mosolyogva. Az én arcomról viszont lefagyott a mosoly.
-Mi? - kiáltottam fel. -Azaz.. neked van barátnőd? - néztem rá magyarázatot követelve.
-A barátnője vagyok, az első nap csókolóztunk - dicsekedett a lányka, vagyis nevén szólítva Aurora. -De hát, Will! Megbeszéltük, hogy másnap tízkor találkozunk, de nem jöttél.. nagy kár! Nem baj, bepótoljuk, gyere - karolt belé. -Egyébként.. békén hagyhatnád Will-t - nézett rám szúrósan, mire hátrahőköltem.
-Óóóó, már értem! - mosolyodtam el, mire Will egy nagyot sóhajtott megkönnyebbülésképp. Épp ellenkezőleg, ez abszolút nem megkönnyebbülés lesz! -Will nem is mesélt rólad. Hmm, talán kellett volna, de mit számít? Hiszen ki vagyok én, hogy számon kérjem Őt, valójában csak barátok vagyunk és semmi több. Szóval, ha aggódnál, kedveském, nincs rá okod, mivel köztünk soha nem volt semmi és soha nem is lesz - vigyorogtam. -Most, hogy ezt leszögeztem, és remélhetőleg megnyugodtál, én hagylak titeket kettesben - hajtottam le a fejem, majd elrohantam.
-Várj, C! - kiáltott utánam Will, de úgy tettem, mintha meg se hallanám.
-C? Miért becézgeted? - háborodott fel Aurora. Ennyit hallottam a beszélgetésből.. ezután csak futottam, ameddig a lábam bírta. Soha többé nem akartam látni Őt. Mindent megbántam, amit tettem a napok során. Azt, hogy melléjük került a sátrunk, azt hogy beszélgettem vele, azt hogy részegen azt mondtam neki, bírom, azt hogy megöleltem, azt hogy vele voltam, azt hogy közel kerültem hozzá, azt hogy megcsókolt, azt hogy megbántam, hogy elfutottam, miután megcsókolt, azt hogy elmentem vele a koncertre, azt hogy eljöttem a lampioneregetésről miatta, azt hogy megdicsértem a dalát, amit nekem írt, pedig az tényleg király volt. Mindent megbántam. Még azt is, hogy mikor nem volt velem, gondoltam rá. Hogy jó fejnek meg megértőnek gondoltam Őt. Csak el akartam felejteni. Nem akartam, pontosan ezt nem akartam, hogy megtörténjen. És itt vagyok, újra. A süllyesztőben. A padlón. Átvert. A tudtom nélkül átvert. Hiszen, csak úgy verhet át, ha bedőlök neki. Azt hiszem, bedőltem. Pár percre, pár másodpercre, de bedőltem. Nem sok idő volt, tényleg, csak egy pillanatra hittem el neki bármit, de az is annak számít. Kezdtem megbízni benne. Egy könnycsepp szaladt le az arcomról. Ez a lány.. ez a lány is bedőlt neki, rá nem kéne haragudnom. Egyébként, hogy is gondolhattam, hogy valaha is egy fiúnak más leszek, mint a többi lány? Erre gondolnom sem kellett volna, de túl sokat hangoztatta. Vajon, élvezte? Hiszen hányszor elmondta, hogy engem nem tud és nem is akar átverni? Nem tud.. túl nagyra becsülnek az emberek, csak mert nem bízom meg könnyedén bennük. Talán tényleg egy antiszociális nyomi fog belőlem válni és egyedül fogok meghalni ötven macskával a szobámban? De én nem ezt akarom. Nem macskákkal akarok élni. Hanem egy normális fiúval, aki sosem csalna meg, és aki szeret. Kezdtem azt hinni róla, hogy normális. Mekkorát lehet tévedni, igaz? Egy újabb könnycsepp futott le az arcomról. Basszus. Egy ilyen fiú miatt bánkódom. Örülnöm kéne annak, hogy abszolút nem vészes a helyzet, hiszen közel sem szerettem belé. Csak.. csalódtam benne. Sok mindent elhitetett velem a napok során. Valóban egyik sem lenne igaz? 

Egy idő után már csak sétálgattam, mindenfelé. Kezdett sötétedni, egész jól mutattak azok a lampionok az égen. Én az enyémet otthagytam  a tűznél. De szuper! Nem is baj, már kívántam egyet a lufis cuccnál. A Négyes színpadhoz mentem, hogy megnézzem, ott-e van még Rachel a lampioneregetős helyen. De nem volt ott már senki. Mindenki kívánt, majd elviharzott. Ennyi volt az egész. Ott sétálgattam egyedül. Már elég sötét volt. Volt ott egy kis domb, felmentem és leültem. 

-Miért mindig velem történik ilyesmi? - kiabáltam már szinte magamnak. Persze, voltak még körülöttem emberek, hiszen ez egy fesztivál, és mindenhova gyűlnek az emberek, de elég kevesen kószáltak erre. Aki viszont ott volt, az valami hülyének nézett valószínűleg. 

-Cloe - szólt mögülem egy ismerős hang. -Jó ég! Cloe, végre megvagy - jött közelebb. Nem néztem hátra, pontosan tudtam, hogy ki az. 

-Menj el - parancsoltam monoton hangon.

-Nem megyek. Aggódtam érted - mondta, majd leült mellém.

-Nem érdekel - sóhajtottam hanyagul.

-Tudod.. Aurora nem a barátnőm - kezdte.

-Mondom, nem érdekel - ismételtem magam bosszúsan.

-Akármennyire is keménynek érzed magad, olyan vagy, mint egy durcás kislány - nevetett, mire elfordítottam  a fejem. -Ne már! C, azt hiszed..

-Ne hívj így, oké? És fogd be, sőt, tűnj el - néztem rá idegesen.

-Féltékeny vagy? Pedig Aurora tényleg nem..

-Fogd már be! Nem vagyok féltékeny! Csalódtam benned, érted? - magyaráztam. 

-Hányszor mondjam még el? Téged nem vernélek át, soha! - vitte fel a hangját, majd észre vette magát és lehajtotta a fejét. -Soha - ismételte meg csendesebben.

-Soha ne mondd, hogy soha - mondtam, majd hanyatt feküdtem a fűbe.

-De ha így van? - mosolyodott el. -Nem kérem, hogy megbocsáss, de hülyeség volt, ami történt.

-Valóban - állapítottam meg, majd vállat vontam.
-Akkor megbocsájtasz? - nézett rám aranyosan, mire megcsóváltam a fejem.
-Nem. Viszont valamit tehetnél értem - jutott eszembe. -Nem láttad a lampionomat?
-Véletlenül de - mosolyodott el, majd előhúzta mögüle a lampiont.
-Óóó, de jó! - lelkesedtem, majd megfogtam és felálltam. Behunytam a szemem ééés...
-Kívánhatok én is? Csak, mert.. akarok valamit kívánni - kérdezte kíváncsian.
-De, ha te kívánsz, én nem kívánhatok. Tudod.. el kell engedni a lampiont - néztem rá.
-Nem úúgy. Kívánjunk együtt - állt fel mosolyogva, majd rátette a lampiont szorongató kezemre az övét.
-Nem, ilyet nem játszunk - ellenkeztem, de rájöttem, hogy semmi értelme, mivel behunyta a szemét és meg sem moccant. Morogtam pár sort, majd engedtem, hogy Ő is kívánjon. Újra behunytam a szememet, kívántunk együtt magunkban, majd elengedtük a lampiont. Már csak ez az egyetlen volt az égen. A többit már mind elnyelte a sötétség.
-Ez jó volt - mosolyodott el.
-Szerintem is - viszonoztam mosolyát.
-Neked csak azért tetszett, mert a kezedet fogtam - vigyorgott, mire lekevertem neki egyet. -Aúú - nyávogott.
-Hülye vagy - forgattam a szememet.
-Mondhatok valamit? - nézett rám komolyan, mire aprót bólintottam. -Ezt.. szeretném tisztázni. Aurora nem a barátnőm, nem is volt és nem is lesz. A fesztivál elején történt egy csók, amit megígértem neki, ha megnyeri azt a festős izét.. Ez volt az egyetlen eset, hogy megcsókoltam valakit. Persze, rajtad kívül - vigyorgott. -Csakhogy a két csók egészen más volt. Aurora iránt nem érzek semmit, ezáltal a csók érzelemmentes volt számomra, míg a tiéd.. maradjunk abban, hogy még nem tudom pontosan, hogy mit érzek, de ilyen még nem volt velem azelőtt.. Már kedvem sincs ahhoz, hogy megcsókoljak bárkit is rajtad kívül - jött közelebb mosolyogva, majd szólalni akartam, de elhallgattatott. -Csak el akartam neked mondani ezt az egészet. És a dalt tényleg neked írtam - nézett mélyen a szemeimbe.
-Tartozom neked valamivel - böktem ki, majd közelebb húzódtam hozzá és szorosan átöleltem. -Kösz a dalt - mondtam halkan.
-A fesztivál után meg foglak találni, akárhol is vagy, C - suttogta a fülembe, majd még szorosabban ölelt. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd elengedtem.
-Már nem haragszol? - szólalt meg egy kisebb csend után.
-Nem - válaszoltam, mire elmosolyodott. Hülye, Will! Miért nem tudok rád haragudni? 

-Annak örülök - ült le újra a fűre, majd megfogta a kezemet, és lerántott szorosan maga mellé. -Még két nap, utána megyünk haza. Szívás! Maradnék még egy kicsit..
-Én.. már holnap megyek haza - sütöttem le a szememet. Ezután pár perc csend következett. Nem volt alkalmam elmondani neki, de nem is számított olyan nagyot, szerintem. Hiszen csak annyi, hogy egy nappal korábban megyek haza, mint ők. Azt hittem, ezzel nincs semmi gond, hiszen kinek hiányoznék? Maximum ennek a srácnak, aki most épp szedi össze a gondolatait egy lecseszéshez. Szupi! Haha.
-Miért.. miért nem mondtad? - nézte a földet, miközben tépkedte a fűszálakat.
-Mert nem találtam számító dolognak, vagy mi. Hisz csak egy nappal korábban megyünk haza Rachel-lel, ez nem nagy dolog, nem? - néztem rá furcsán, válaszra várva.
-Valóban nem az, de nekem annak számít. Holnap délután vagy este már mész is haza, és ha nem mondod most, akkor nem is tudtam volna róla, és kinézem belőled, hogy nem köszöntél volna el tőlem, és az is lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Tudod, van min aggódnom. Los Angeles egy elég nagy hely, nem biztos, hogy találkozunk még. És.. ki tudja, lehet, hogy az is kiderül, hogy nem Los Angeles-ben laksz, hanem valahol máshol, igaz? - hadart monoton hangon.
-Los Angeles-ben élek.. és elköszöntem volna tőled, miért ne tettem volna? Mit gondolsz, ezek a pár napok csak úgy eltűnhetnek számomra? Még ha nem is ismertelek meg annyira, sok időt töltöttem veled, és jól éreztem magam. Ezek után azt sem tenném meg, hogy nem adom meg a számom. Hát, hogyan találnál rám másképp? - néztem rá elmosolyodva. Valamelyik részem taszítani akarta ezt a srácot, de egyszerűen be kellene vallanom magamnak, hogy nem lehet nemet mondani neki. Valahogy éreztem, hogy vele még kell, sőt muszáj találkoznom, mert éreztem.. éreztem, hogy valami meg fog változni, talán pozitív oldalra.
-Tényleg? - kapta fel a fejét. -Nem hittem volna, hogy ilyet mondasz - hatódott meg.

-Hogy érted? - néztem rá felhúzva a szemöldököm.

-Hát.. tudod, amennyit megismertem belőled a napok alatt.. azok szerint visszahúzódó vagy és nem bízol meg az emberekben - vázolta fel. -Odaadnád a számodat? - kerekedett el a szeme.

-Öhm, hát... odaadnám - válaszoltam. 

-Ó, hát, erről van szó - vigyorodott el kajánul. -Belém szerettél, igaz? - vigyorgott büszkén. -To-tál be-lém vagy es-ve - szótagolta idegesítően aranyos hangon, majd megpöckölte az orromat.

-Mi? Dehogy - forgattam meg szemeimet. -Hmm, azt hiszed, hogy bárkit megkaphatsz? Nagyon is tévedsz! Nem fogok a nyakadba borulni pár nap ismeretség után.

-Ajj.. eddig totál megszokott volt. Olyan szokatlan vagy! Tudod, mit eszeltem ki? Aludhatnál ma velem! Úgyis holnap mentek haza, és nem  mondtad.. szerintem megérdemlem - vigyorgott.

-Hagyjál már, tiszta lökött vagy - mosolyodtam el, majd belebokszoltam a vállába. -Nem tartozom neked semmivel. Ugye? - gondolkodtam, mire elmosolyodott.

-Tudod.. ígértél nekem egy puszit - nevetett.

-Haha, és ezt mikor ígértem? 

-Nem emlékszel rá, mivel ittas voltál - mosolygott aranyosan. 

-Ha megtalálsz, megkapod az "ígért" puszidat - nevettem, majd kacsintottam egyet.

-Hű, C féle kacsintás, olvadozom - csillant fel a szeme röhögve. 

-Olyan hülye vagy - nevettem kétségbeesetten.

-És az baj? - jött az eddigieknél is közelebb. 

-Nem mondanám, hogy baj. Inkább vicces - mosolyodtam el, mire viszonozta. Minél közelebb hozta a fejét, miközben egyszer a szemembe, másszor a számra pillantott. Kék szemei virítottak a sötétben, és gyönyörűek voltak. Annyira elragadott, hogy egyszerűen nem voltam képes megállni. És akkor..

13. rész - Látni akarlak

*Will szemszöge

Mi van, ha érzek valamit C iránt? Ez egy jó dolog, nem? Nem is tudom.. bonyolult és szokatlan. Hiszen nem az vagyok, aki könnyen beleszeret egy lányba, mégis.. most könnyűnek érzem. Nem hinném, hogy egyelőre szerelmes vagyok belé, csak eléggé tetszik. De nem vallom be. Mi értelme lenne, hogyha lehet, már nem is látom Őt a fesztivál után? Nem is értem, miért csókoltam meg. Miért tettem? Hiszen Ő sem akarta. Nem kéne éreznem iránta semmit, mert ha ezután soha többé nem látom, meg fogok őrülni. De ki tudja, mit hoz még ez a fesztivál, hiszen még itt leszünk majd' két napot. Valójában egészen örülök annak, hogy megismertem, hiszen nagyon megkedveltem, annak ellenére, hogy milyen velem. Lehet, hogy csak azért tetszik, mert neki nem jövök be. Őt nem tudtam első látásra elcsábítani, de még századszorra sem. Talán ez az érzés, amit épp érzek, csak ideiglenes. Nem tart sokáig. 

***

Hülyültünk pár kört a haverjaimmal, majd a szórólapra néztünk, amit az imént kaptunk. 

Rengeteg koncert van itt, de valahogy egy sem érdekel annyira. Ma lesz egy jó nemsokára, mert Ed Sheeran jön, akit elég jó énekesnek tartok. Azt jó lenne megnézni.. lesz tábortűz és lampioneregetés is. A legnagyobb, hogy a tábortűz és a lampioneregetés egy időpontra van megadva. Hangulatos volt a múltkor a tábortűz, örültem, hogy tetszett nekik, hogy gitároztam, meg hogy énekeltem egy kicsit. Jól éreztem ott magam annak ellenére, hogy nem volt ott semmilyen ismerős. A lampioneregetést végül is kihagyhatom, mit ér az a cucc?
Pár óra elteltével visszamentem a sátramhoz, hogy egy kicsit kitisztítsam a fejemet, és hogy vegyek elő pár cuccot, mert akartam menni zuhanyozni, de megláttam Rachel-t és Cloe-t.
-Nahát, C - tártam szét a karjaimat.
-Szia - mondta, majd a tarkóját vakarva elment mellettem. Valami baja van velem? Mintha most egy kicsit távolságtartó lenne.. mondjuk, mindig az volt.
-Megvan már? - türelmetlenkedett Cloe, gondolom kerestek valamit.
-Ti jöttök a koncertra? - szólaltam meg mosolyogva.
-Nem hinném, valószínűleg sok barom lesz ott - válaszolta C kissé flegma stílusban, majd Rachel meglökte.
-A múltkor is sok volt, kibírtad, nem?
-Aha, de az Calvin Harris volt - érvelt.
-Ez pedig Ed Sheeran - mondtam, ezzel megpróbálva győzködni Őt.
-Ó, Ed lesz? Úgy látszik, nem néztem át jól a szórólapot.. Ez esetben talán - mondta már nyugodtabb stílusban. Hangulatváltozása szórakoztatott, ezért elmosolyodtam.
-És te jössz a lampioneregetésre, Will? - szólalt meg Rachel is, mire Cloe csúnyán nézett rá.
-Nem hinném, valószínűleg sok barom lesz ott, akik elhiszik, hogy amit kívánnak, beteljesül - érveltem gúnyolódva. Cloe oldalra nézett zavartan, olyan volt, mintha egy kicsit megbántottam volna. Aggódóan néztem rá, de rám se hederített. Lehajtottam a fejem, majd előkaptam egy felsőt meg egy rövidnadrágot. Már épp akartam indulni, de..

*Cloe szemszöge

Nem! Nem szabad Őt közel engednem magamhoz, semmiképp sem! Ezt nem tehetem meg!
-Will - szóltam utána, mire hátra nézett. -Ott leszek a koncerten.
-Jó - az eddig aggódó arckifejezés mosolyra váltott át, majd önelégült fejjel ment tovább. A kis..
Rachel rám nézett és elmosolyodott.

-Mi van? - forgattam meg a szemeimet.

-Semmi - vigyorgott. Talán nem kellett volna. Basszus, Ed Sheeran, ha nem bírnám a zenéidet, most nem lennék ilyen helyzetben. Will rossz. Átveri a lányokat. Van rá oka, de mi lehet az? Alig ismerem Őt, de már nyomul, ráadásul meg is csókolt. Szentségtelen állat, hogy tehet ilyet? Majd a következő alkalommal, mikor látom, úgy megölelem, hogy.. Várjunk, mi van? Megölelem? Mi van velem? Arra gondoltam, bunkó leszek vele, vagy beszólok neki.. Áh, mindegy. Mostanában az agyam is és a szívem is életre kelt.

-Láttad? Az arckifejezését.. - szólalt meg Rachel még mindig azt a hülye papírt keresve. 

-Mi? - néztem rá értetlenül.

-Will-nek az arckifejezését. Mikor az volt a válasza, nem hinné, hogy jön a lampioneregetésre, mert valószínűleg sok barom lesz, akik elhiszik, hogy beválik, amit kívánnak. Te ekkor elfordítottad a fejed, és látszólag besértődtél, mert valószínűleg te is elhiszed, hogy beválik - mosolygott.

-Hiszen, te is elhiszed - mérgedtem fel.

-Nyugi. Szóval, akkor eléggé aggódó arckifejezése volt, azután lehajtotta a fejét. 

-És? Te bevetted, hogy aggódik értem, csak mert egy nagyon kicsit besértődtem egy mondatára? Hülyeség, ezért én még miattad sem aggódnék - érveltem valószínűleg okosan. Nem fogom bevenni. Will átverne engem is. Egyelőre, azt hiszi, tetszem neki, de ezt csak azért érzi, mert én nem ugrom a nyakába úgy, mint a többiek.
-Nem találom - szólalt meg Rach.
-Mit? - kérdeztem.
-Hát, amiért eleve jöttünk.. a bakancslistás papír, tudod.. - emlékeztetett, majd egy "jaaa"-val lezártam a reakciómat. -Emlékszel még belőle valamire? - kérdezte tehetetlenül.
-Nem áll meg az élet, ha nem találjuk a papírt, hiszen nem muszáj megcsinálnunk őket. Egyébként, én az ingyen öleléses táblára emlékszem..
-Remek, akkor segíts találni egy táblát - mondta, majd feltápászkodott. -Meg egy filcet - tűnődött el.

***

Sikeresen találtunk egy táblát, amire a filccel - amit szintén találtunk - ráírtuk, hogy 'free hugs'. Először tök hülyeségnek tartottam, mert azért idegeneket ölelgetni kicsit furcsa, de aztán belejöttem, ellazultam, és rájöttem, hogy valójában jó poén. Ahhoz képest, elég sokan jöttek oda hozzánk, lányok, fiúk egyaránt (igazából a legtöbb fiú volt). Sokan le is fényképeztek minket, és ketten is nyomtunk egy szelfit, ami landolt pár közösségi oldalon is. Miután bedobtuk az ötletet, már nem csak mi voltunk azok, akik a táblát lóbálták, többen jó ötletnek tartották. Voltak olyan elvetemültek is, akik a free (ingyen) alá oda írták, hogy 'csak öt dollár'. Nem baj, szerintem ilyenek is kellenek. Észrevettem, hogy sokan valami színes zacskókat árulnak, aztán eszembe jutott. A neten láttuk, hogy azért 'Színek fesztiválja', mivel vannak ilyen színes porok, amiket a levegőbe, és sokszor egymásra dobálnak, így olyan.. színes lesz minden. Kivéve, ami nem. Igen, ez értelmes volt. Nem értettem, eddig miért nem osztogatták, hiszen eddig is voltak koncertek. Mindegy, ez a fesztivál nem a legjobb, de legalább jól érezzük magunkat. Nincs gond, nem unatkozunk, feltaláljuk magunkat, akárhogyan is. Szóval, épp egy fiúcska ölelt meg - aki nem sajnálta a perceket, sokáig ölelgetett - mire felbukkant valaki. Valaki, akit nem akartam, hogy jöjjön. 

-Jöttem, hogy megöleljelek - vigyorgott szélesen Will.

-Te nem kapsz - néztem rá bunkón.

-Miért ne kapnék? Ingyen ölelés, az elvileg mindenkinek jár - szomorodott el.

-De te nem érdemled meg - válaszoltam, majd eltoltam, és következőleg egy aranyos lányt öleltem meg, aki a fülembe súgta, hogy öleljem meg a srácot. Hogy mi van? A világ ellenem van, ez nem ér!

-Addig fogok melletted állni, és boldogítani téged, míg nem adsz egy ölelést - vigyorgott újra, mikor eszébe jutott a szerinte pompás terv. 

-Felőlem - vontam vállat, majd arrébb mentem pár métert. 

Nem sokáig csináltuk tovább az ölelgetéseket, mert egy bizonyos idő után meguntuk, és hagytuk a fenébe. Will továbbra is követett.. 

-Nem csinálhatod ezt velem sokáig - futott utánam.

-Miért nem? - nevettem.

-Tudod - állított meg. -, lassan vége a fesztiválnak, kevesebb, mint két nap, és több, mint valószínű, azután már nem látjuk egymást - nézett rám komolyan, miközben a tarkóját vakarta. Tudtam, teljesen tisztában voltam vele, és a szívem mélyén talán még szomorú is voltam miatta, de nem tehettem meg ezt a luxust, hogy ilyenen aggódjak.

-És? - vágtam amolyan 'kit érdekel' fejet megvonva a vállam, majd tovább haladtam.

-Téged tényleg nem érdekel, vagy csak jól tetteted? Azt mondtad, egy kicsit bírsz - mondta utánam lépkedve, majd megálltam.

-Igen, bírlak. Jó fej vagy velem, néha kedves is vagy, azt hiszem, megértesz engem, és nem üldöztelek el a dührohamommal - vázoltam le kapcsolatunkat, ami kialakult pár nap alatt. -De.. ennyi. Azt hiszem, ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy én keresselek. Az, hogy legalább egy kicsit is fontos lettem számodra a napokban, és úgy döntesz, látni akarsz még, az rajtad múlik. Soha többet nem futok senki után, jegyezd meg és gondold át - tartottam fel a mutatóujjam, majd hátat fordítottam.

-Látni akarlak - vágta rá. Elkerekedett szemekkel néztem magam elé. Azt hittem, ezen még fog gondolkodni, vagy úgy hagyja, és nem is találkozunk többet, de e helyett rávágta azt a két szót, ami megütötte a szívemet, és olyan hevesen kalapált, hogy nem tudtam, mihez kezdjek. Hirtelen az egyik színpadról megszólalt valaki. Azt hiszem, Ed Sheeran lehetett az. Igen, ő az, bemondta a nevét.. -Látni akarlak - ismételte, majd lágyan megérintette a jobb vállamat. Nem tudtam, mit szóljak, mozdulni sem tudtam. Felcsendült a Thinking out loud.. Miért, miért pont ez a szám?

-A kedvencem - néztem a földet, remélve, hogy hanyagoljuk ezt a témát.

-Nekem is ez a kedvencem - mondta, és mintha mosolygott is volna, de nem láttam. -Megyünk? - nyújtotta ki a kezét. -Ezúttal nem vesztelek szem elől, ígérem - vigyorgott, és még mindig várt a válaszomra.

-Menjünk - bólintottam kissé elmosolyodva, majd mit sem törődve a kinyújtott kezével, ami rám várt, elfutottam előle. Meglátjuk, hogy mennyire sikerül neki szem elől tévesztenie.. Várjunk, hova tűnt Rachel? 

-Nem láttad... - kezdtem, de Will félbe szakított.

-A koncertre ment Frenkie-vel - mondta mosolyogva. -Gyere máár, olyan jó ez a szám, és lemaradunk - nyafogott, majd megfogta a kezem. Szúrósan néztem rá, mire magához húzott.

-Mit csinálsz? - néztem rá ijedten, és feltűnt, hogy elég közel vagyunk egymáshoz.

-Itt is maradhatunk ketten, hiszen így is halljuk - mosolygott, mire majdnem megcsókolt, de nem engedtem. Lekevertem neki egy pofont. Mindig a legrosszabb pillanatokban akar megcsókolni, ráadásul utaltam is rá, hogy nem akarom. -Aúú, ezt miért? - fogta az arcát kelletlenül. -Ne haragudj, csak.. 

-Nem haragszom. De ha azt hiszed, bedőlök neked, akkor hülye vagy - mondtam bunkón.

-Nem verlek át, nem érted? - magyarázkodott. -Higgy, amit akarsz, de egyszer majd máshogy fogsz érezni irántam - mondta magabiztosan. -Amúgy.. tényleg bocs - enyhült meg. Rá hagytam ezt az egész 'majd egyszer máshogy fogsz érezni' és ezt az egész 'nem verlek át, te más vagy' dolgot. Elmosolyodtam, és magammal húztam a koncertre. Ekkor már egy másik szám szólt, de ez is jó volt. A tömeg közé vegyültünk, és szinte biztos voltam benne, hogy szem elől fog téveszteni, hiszen sok ember van itt, főleg nálam sokkal szebb lányok, így nem lesz nehéz. Ed Sheeran Don't számára ugráltam, miközben haladtam minél jobban előre. Észre vettem rengeteg embernél a színes zacskókat. Basszus, kellett volna vennem. Mindegy. És akkor Ed bele szólt a mikrofonba, hogy dobjuk fel a port. Felnéztem az égre, és akinél volt ez a színes micsoda, az feldobta. Olyan

gyönyörűen nézett ki.. megálltam. A por, amit mellettem dobtak fel, ráment a ruhámra, így az egyszerű fehér pólómból színes lett. Kicsit a hajamra és az arcomra is ment belőle. Feltartottam az egyik kezemet, és a tenyerembe hullott a por.

Will jelent meg mögöttem.

-Nem tévesztelek szem elől, szivárvány - röhögött, majd egy mozdulattal a képébe nyomtam a port, majd a maradékot a hajára szórtam. -Igazán.. kedves vagy - röhögött még mindig.

-Ezt megérdemelted a folyamatos bepróbálkozásaid miatt - üvöltöttem mosolyogva, majd hirtelen egy puszit nyomott az arcomra.

-Na gyere, előre viszlek - mosolygott, miközben megfogta a kezem. Az arcomhoz nyúltam, majd lenéztem a kezünkre. Miért vált ki belőlem érzéseket minden mozdulata felém? Nem akarom ezt érezni.. - gondolkodtam, miközben húzott előre. Mikor már eléggé elől voltunk, egy mozdulattal felrakott a nyakába. Fellélegeztem, mert ugye odalent nincs elég oxigén, amit belélegezhetek. Egy ideig gondolkodtam. Nem kéne éreznem iránta semmi ilyesmit, de mindig kihoz belőlem valami olyat, ami engem is meglep. Én pedig kihozok belőle olyasmit, ami Őt lepi meg. Hirtelen észrevettem valamit. Kibaszottul Will nyakában ültem mozdulatlanul, épp a másik kedvencem szólt Ed Sheeran-tól, nem énekeltem, csak egyetlen mozdulat nélkül üldögéltem, miközben Will egyik kezét szorítottam, hogy le ne essek. Hirtelen elengedtem, mire Will megfogta a másik lábamat is, hogy megtartson. Egy fesztiválon voltunk az egyik koncerten, az egyik sráccal, akit bírok. És ezzel nem volt semmi baj. Nem most kéne az érzéseimen gondolkodnom, jelenleg tombolnom kéne. Abban  a pillanatban akkorát üvöltöttem, hogy egy kicsit Will megijedt, és felnézett rám, amitől majdnem leestem.

-Jól vagyok, a legjobban - üvöltöttem neki mosolyogva, majd a dalszöveget üvöltöttem ezerrel, miközben dobálták fel  a színes porokat, így tele voltam  a szivárvány minden színével. Mikor vége lett a számnak, gyorsan körül néztem és megakadt a szemem Rachel-ön és Frenkie-n. Oda kiabáltam, majd hozzánk hívtam őket. Azonnal jöttek is, kézen fogva. Rájöttem, hogy nagyon illenek egymáshoz, és irtó aranyosak együtt. Ideértek hozzánk, a zene pedig újra elkezdődött, Will levett a nyakából, és mind a négyen együtt tomboltunk. Később Will másik haverja is csatlakozott.

***

Miután vége lett a koncertnek, kezdődött a tábortűz, tíz perc múlva pedig a lampioneregetés. Mi hárman, Will és a haverja nélkül elmentünk a lampioneregetésre, mivel Ők a tábortűzre akartak menni. 

-Tényleg nem zavarok? - kérdeztem Rachel-t már tizedszerre.

-Dehogy zavarsz - mosolygott. -Nem küldenélek el, már a lampiont is megvetted, de állandóan körbe nézel.. látom, hogy szívesebben lennél a tábortűznél Will-lel...

-Mi? Dehogyis! - ellenkeztem felháborodva.

-Figyelj, itt nem éreznéd jól magad, legalábbis velünk nem.. nyomasztó lehet, hogy itt cukizunk, te pedig szinte egyedül vagy. Megígérem, mindent bepótolunk, miután haza értünk, de.. addig is, élvezd ki, amíg láthatod Will-t - mosolygott. -Ne feledd, nem biztos, hogy újra látod - emlékeztetett.
-De utállak ezért - mosolyodtam el, majd megöleltem.
-Okos légy, és Cloe - kiabált utánam, mire hátra néztem. -, egy csók nem a világvége - vigyorgott, mire megforgattam a szememet és a tábortűzhöz futottam.